Bartha Katalin Ágnes

Egy kolozsvári Macbeth produkció (1812)

(Gyakorlati színészképzés és közönségnevelés)

Shakespeare színpadi jelenlétét vizsgálva a 19. századi Erdélyben mindvégig azonos és fontos kérdésbe ütközünk: összetalálkozik-e a közönség és a színpadon eljátszott Shakespeare darab? A kérdés alapos körüljárása újabb problémákat vet fel, amely a magyar közönség műveltség és ízlésszintjének tárgyalásához, feltétlenül Shakespeare magyar honosításának kérdéséhez (s ezzel együtt a kulturális tényezők bevonásának fontosságához), a korabeli színházi állapotok, színpadtechnikai lehetőségek és az előadás létrehozásában valamilyen módon résztvevő, az előadás sikerességét biztosító sokoldalú színházi ember (szerző-fordító-rendező, vagy díszlettervező-színész -igazgató alakjában ) bemutatásának szükségességéhez vezet el.

Egy 1812-es kolozsvári Macbeth produkció eredeti ill. közvetett források alapján való tárgyalása kísérlet egy régi előadás rekonstrukciójára, egy régi közönség megidézésére, s egyben a korabeli színészképzés egy sajátos gyakorlatának a  megelevenítésére. Az előadást meghatározó nagy szereplőgárdát mozgató szereposztási technika, amelyre nem a specializáció, hanem sokkal inkább a sokoldalúság értékelve jellemző, receptív közönséget feltételez, a „játékszíni elálltatás”[1] értő élvezőjét, amely elfogadja a szerepösszevonás lehetőségét.

1. Az előadás és fordítás problematikus viszonya

                                                   “Igaz, hogy sok elvágni való van benne, de Macbeth, s Ladyje karaktre,

                                                     az egész elrendelés, minden, óh! Rettenetes nagyon szép az!”

                                                                             (Döbrentei írja Kazinzynak. 1811.jún.19.-én)

Ferenczi Zoltán alighanem eloszlatta azon kételyeket, amelyek az első magyar Macbeth előadás kapcsán támadtak, hogy  tudniillik nem bizonyos, hogy valóban Döbrentei fordításában adták. Az igaz, hogy a fennmaradt színlap nem közli a fordító nevét, de az akkoriban egyáltalán nem számított rendhagyó jelenségnek. Ferenczi, az erdélyi színjátszás fáradhatatlan kutatója meggyőző érvekkel, és hiteles adatokkal bizonyítja, hogy Döbrentei első prózai Macbeth fordítása Wandza kolozsvári társulatának készült 1812 előtt. Döntő érvül Döbrenteinek egy Kazinczyhoz írott 1811. november 16.-i levele szolgál: „ Még időm se vala az átolvasásra, megköszönésre, mert most mind Macbethtel foglalatoskodom. Az originál textus mellett meg van nállunk Voss, Bürger, Schiller fordítása. Bürger nem született a Játékszínre. Macbethben némelly kis változtatásokat teszek (…) Különben is a személyeket kevesítenem kell, hogy elég Játszó lehessen. Pesttől messze lévén, ámbár Benkének ígértem, ajánlottam, előszer Kolozsvárt fog eljátszattatni. Wandzának akarom dedicalni, mivelhogy a Játékszín körül közmegvallás szerint hazafiui tűzzel fáradozik.”(Kaz.Lev.IX.146.)

Ennek a fordításnak az alapján kerül színre 1812. április 11.-én a Wesselényi-féle lovarda ideiglenesen átalakított színháztermében a Macbeth. (Ferenczi:1916.VIII. 287). (Bayer József aggályai a fordítás szerzőségét illetően inkább a túlfűtött színházi-filológusi beállítódásának, és Ferenczivel való polemizáló szokásának tulajdonítható, s nem egy korabeli színházi lehetőségekhez mért viszonyulásnak.[2])

Az 1812-ben Kolozsváron színre került változatnak, sajnos szövegkönyve nem maradt fenn, sőt Döbrentei bevallása szerint elégette. Az Élet és literatura 1827-es évfolyamában Jegyzetek Kazinczy vitatásaira c. cikkében az idegenes nyelvhasználat ellen kikelő Döbrentey így ír: “Régen elégetém Macbethnek azon fordítását, mellyet úgy is csak prózában, angolyossággal eltölték próbául, s köszönöm Gyarmaty barátomnak hasznos figyelmeztetéseit. Ujra fordítván az anyanyelvről való mélyebb gondolkodás után jambusban, minden bonyolitottabb helyen azt kérdeztem magamtól: Vallyon miképp fejezhette volna ki ezen angolyos mondásba tett megrázó képet, érzést Shakespeare magyarul, ha úgy írjon?”(Döbrentei: 1827.379.)

Az elégetés gesztusa a megtagadás szinonímájaként, nagyon is rímel Kazinczy hasonló jellegű kijelentésére a saját maga Macbeth fordítására értve. 1808-ban, Döbrentey Gyulaiéknál való tanítóskodásának idején, amikor érdeklődése e drámának a lefordítása felé irányítja, megjegyzi, hogy a vásárhelyi deszka theátrumhoz ezt másképpen kellene alkalmaztatni, s megtudakozza, hogy Kazinczy próbálkozott-e fordításával. (1808. júl. 3.).  Kazinczy gr. Gyulai Ferencnéhez írt levelében így válaszol: „Döbrenteit köszöntöm s azt izenem, hogy  Macbethet nem fordítottam, s a mi volt is elégettem.”[3](1808. aug. 17.)

Döbrentei fordításkísérlete nem hamvad el teljesen. A prózai fordítás, főnixmadárként,  kötött jambikus formában éled újra. Első, prózai fordítását megsemmisítve, a verses fordítással 1823-ban készül el, s ezt adják elő 1825. októberében az országgyűlés alkalmával Pozsonyban. Nyomtatott formában való megjelenéséig, azonban 1830-ig kellett várnia. (Ferenczi: 1916.IX.118-125.) Bayer, bár színháztörténeti jelentőségét elismeri, a fordítást elmarasztalja, s a kötetben megjelenő tanulmányát értékeli főként, melyről méltán állíthatja, hogy „egyike a kor legjelesebb magyar Shakespeare tanulmányának.” (Bayer:1909.I. 35.)

1.1 A fordítói hűség presztízsének kezdetén

Ha az 1820-as, 30-as évek Döbrenteijében nincs elég szöveg iránti tisztelet, s a „nagy észláng”-gal szembeni alázat, akkor átírja a szöveget. Döbrentei nem úgy jár el mint a  korabeli Shakespere-átdolgozók (olyan átdolgozást is ismerünk, amiben Lady Macbethet a dráma végén bilincsre zárják.[4]).

Még a század negyvenes éveiben is még az volt az egyik sarkalatos kérdés a magyarországi Shakespeare propagálók között, hogy műveit hitelesen szóról szóra, vagy korrigálva, az akkori magyar közönség ízléséhez alkalmaztatva fordítsák.  Csak a későbbiekben lendül előre a  szeméremsértő szövegrészek kihagyásait szorgalmazók ellenében a teljes, igazi, hamisítatlan magyar Shakespeare érdekében a szövegfordítások ügye.

Korántsem tartunk az első teljes Shakespeare-kiadás (1864-1878) előmunkálatainak fázisainál sem, a fordításbírálat műfajának, sőt a kontrollszerkesztés mai intézményesített gyakorlatához hasonlítható Shakespeare-kanonizációs mozzanatainál. Döbrentei Gábor pontos filológiai rekonstrukción alapuló fordítása a teljes szöveg iránti feltétlen hűség nevében a kor ízlésnormáihoz képest feltűnően modern szellemben adott választ a Shakespeare-fordítások akkori lényeges kérdésére: az illetlennek számító helyek megszelídítésének, kihagyásának vagy hű lefordíthatóságának problémájára. Ez a gond nem magyar sajátosság ekkoriban: a 19. század elejétől külföldön a hívebb kiadások mellett egyre-másra jelennek meg családi és iskolai használatra megszelídített vagy általában illendőségből kihagyásokkal szalonképesebbé tett Shakespeare-kiadások. (Dávidházi, 1989.183.)

A problémát  Döbrentei úgy hidalja át, hogy a teljes szöveget lefordítja, és függelékben közöl egyes szövegrészeket, mindezt a színpad szempontjából teszi: „mai eléadatáshoz alkalmaztatva”. Ennél nagyobb változtatást nem visz véghez. Szemben a Bürger-féle fordítással, amelyből Kazinczy is fordít, korát meghaladó, modern Shakespeare-filológusi precizitásra vall műve.[5] (Bürger  átdolgozásában elhagyja Duncant, boszorkányjeleneteket iktat be, Macduff szájába moralizáló, kioktató, átkozódó beszédet ad, s Macbeth a színen elesve, haldokolva nagyobb szöveget mond. Macbeth nem ifj. Siward-ot öli meg, hanem egy angol tisztet. A III. felvonásban a Banquo gyilkossága nem a színen történik és Macduff kastélyában lefolyó családirtás sem történik nyíltszínen)[6]. Nem meglepő ezért, hogy  az 1812-es előadásból kimarad a IV. felvonás első jelenete, (Lady Macduff és kisfia nem szerepel a színlapon) ami amúgy sem kímélné a gyenge idegzetű nézőt. Macduff kisfiát, aki zseniálisan naiv mondásával szívünkbe lopja magát, egy perc múlva, már a bérgyilkos tőrével hátában látjuk anyjához tántorogni. „Megölt anyukám!” Az 1834. június 17.-i budai előadás, mely először és utoljára mutatja be a Döbrentei fordította jambikus formában írott Macbeth-et Bartha János jutalomjátékaként, és Kántornéval Lady Macbeth szerepében, minden bizonnyal megrázkódtató hatású lehetett, hisz a szövegkönyv szerint nyíltszínen folyik le a gyilkosság, s a jelenetből, csak Lady Macduff és fia párbeszéde maradt ki. Banquo meggyilkolása közvetlen a színen eltervelt gyilkosság eredménye volt, ezért feltételezésünk szerint nem volt annyira meglepő, és a közönség felháborodását kiváltó jelenet mint Lady Macduff fiacskájának halála.

2. A Macbeth színlap és az előadás

Minthogy nem került elő az 1812-es előadás lefolyásáról egyéb emlék, a fennmaradt színlap maradt egyedül eligazodást kínáló forrás. Noha a színlap műfajának megkötöttségéből adódóan nem szolgálhat különleges plusz információkkal az előadásról, a színlapszöveg több szempontból is fontos adatközlése érdekes tájékoztatót nyújt a színre vitt első magyar Macbethről.[7] Az „ujj, még itten soha sem játzodtatott Herósi Nagy Szomorú Játék” öt felvonásban az előrejelzés szerint időtartama meghaladta a két órát és a felsorolt játszó személyek neve, szinte az egész  Wandza Mihály igazgatása alatti társulatot jelentette.

1812 áprilisában a társulat 24 személyből állt: 15 férfiszínészből, Wandzával és a súgóval együtt, 6 színésznőből és 3 gyerekszínészből. (Ferenczi:1897.239.)

 Ez az év, alighanem Shakespeare-évnek is nevezhető. A kolozsvári színtársulatnak még eddig nem volt, és a közeljövőben egyhamar nem is lesz még egy olyan éve, ami három Shakespeare bemutatóval büszkélkedhet. Wandza hozza színre először Lear-t, Macbeth-et, Coriolanus-t, s a Hamletben a címszerepet adja. Kolozsvár közönsége ez évben láthatja még a Romeó és Júlia-t, Othello-t és a Makrancos hölgy átdolgozását, a Második Gaszner-t is.[8] Általában az előadásokat ő rendezi, s neki köszönhető az 1810-es jól szervezett társulat, az, hogy a színészi pályát megkedveltetve új tagokat vont a társulathoz, s a bécsi Festőakadémián eltöltött évek  hatására, tulajdonképpen általa jutnak a díszletek kiemelkedő szerephez az előadásban.

A darab színre vitt változata 24 szerepet kínál a Lordok, a Banquo lelkét, tüneményeket, katonákat és tiszteket leszámítva, mely szerepeket az éppen színpadon nem lévő színészekkel játszatták.

A főbb szerepeket a társulat kiemelkedő tehetségei kapták. A címszerepet a társulat igazgatója, Wándza, Lady Macbethet, az országos hírnévre szert tevő szenvedélyes színésznő, az ekkor még csak 20 éves, Székelyné Ungár Anna játssza, aki már ekkor kitűnt a szende szerepekben, s  id Lenvaynéig nem is lesz jelesebb párja a magyar szénpadon. Duncan királyt, a kolozsvári társulat alapító tagja, Sáska János alakítja. A Malcolm szerepét Pergő József[9], Pergő Czelesztin öccse játssza. A színlapon szereplő 15 név nagyobb része szintén ismerősen cseng. Mindannyian a korszak színházeseményeit meghatározó színészegyéniségek. Banquo.t Székely József, Hekatét, Sásákáné, Koronka Borbála, az egyik boszorkányt Kiricsics Jozefa – ez utóbbi nevével gyakran találkozunk a korabeli színlapokon, csak úgy mint Jozefa – alakítja. A nem kevés szereplőt igénylő darab játszószemély lajstroma, nem csak a szereposztásról, hanem a forrásul szolgáló fordításról is sok mindent elárul.[10]

2.1 Színpadi látványosság és színjátszói technika

 Hogy mit is ért Döbrentei Macbeth-jének címlapján a „mai eléadatáshoz alkalmazva” szókapcsolaton  a kísérő tanulmányok mentén körvonalazódik, és nyilvánvalóan az 1830-as évek állapotát tükrözi. A  szókapcsolat „magyar színpadra való alkalmazást” is jelent egyben, mely minden esetben színpadtechnikai problémát takar. Mire ügyelne az olvasó és színjátszó Macbeth és a’ Lady karakter körül? c. zárótanulmánya végén egy óhaját fogalmazza meg: „Ha szabad volna é itt egy ohajtásomat kinyilatkoztatnom? – Szeretnék, mikor az alkalmatosság úgy hozná magával, Macbeth magyar eléadásán valahol jelen lenni – csak nem csűr formájú deszka theatrumba! – hogy láthatnám, szolgálhattam é , kívánságom szerint játékszíni művészségünknek? Midőn1825-ben Novemberben, az országgyülése alatt Posonban a’ jeles Kántorné, kéziratom szerint Királynénk ’s a’ Császárné jelenlétében, a’ mint hallám nagyon dicséretesen mutatta a’ Ladyt, már akkor lejövén, nem lehettem jelen.” Az óhaj mögött a konkrét magyar színpadot szem előtt tartó fordító-dramaturg áll. Nem érdektelen a látványosság szempontjából az előadás színhelyének a megidézése, mely a Wesselényiné-féle lóiskola ideiglenes színházterme volt. Ebbe az épületbe nagy összegeket fektetnek, de az így sem vetekedhet a Rhédey László-féle főtéri elegáns bálteremmel, ami ekkor a  veszedelmes konkurenciát jelentő német színjátszóknak volt a  játszóterme.

Vizsgált előadásunk Lenox-át alakító Rátz Sándorában, pompás kivitelű színházteremként él a Wesselényi-féle színházterem: Wándza „háromhét alatt - oly szép – oly fényes és pompás színházat állít elő: melynél szebb még nem volt és nem is lessz soha a magyarnak. Hazudni nem mernék: mert még élnek Kolosvárt azok  a Mágnások kik páholyt tartottak. Igen pompás és költséges volt a pazarlásig. Az egész színház kivolt festve belülről, hol Vancza úr minden ecsetvonással remekelt; némely függöny creditor selyemből, némelyik vékony rumburgerből volt készítve, s ezeken a festés bámulatos volt. A harminc páholy Bécsből hozatott – kárpitos munkával volt borítva, az oldal függönyök külömbféle nehéz atlaszból – arany és ezüst rojtokkal, a Gubernátori páholy pedig egészen veres bársonnyal készítve. Hitel felett való!” (Rátz: 1856.17.) Az 1812-es színpadi megvalósítás első rendezői mozzanata a változások számának csökkentése, a színek összevonása és elhagyása révén történhetett. A színlap ajánlása reflektál is e mozzanatra. A Macduff szerepét alakító Török István, jutalomjáték-adó  színjátszó és színmester az előadás színreviteléről így ír: „ Tellyes igyekezettel tehát azon lészen a’ Nemzeti Játszó Társaság, hogy ezen darabnak elő adásában semmit el ne múlasson a’ mi annak valóságos érdemét nevelheti, mind a Tüneményes Jelenések, mind a’ Játék Szini Változások sebeségére nézve – érdemes Nézőinknek meg-elégedéseket igyekezvén meg-nyerni.” (kiemelés tőlem B.K.Á.)

Wándzáról feljegyzik, hogy Schikanedernek, a legfényesebb színház építőjének, s a fényes kiállítás első művelőjének tanítványa sokat adott a díszletekre, látványosságokra, balettre, görögtűzre, s ezáltal is fejlesztette a színjátszói technikát. (Ferenczi:1897.239.) A tünemények látványossága legalább olyan nagy érdeklődésre tarthatott számot, mint a nagyközönség számára ismeretlen darab, de szerzőjének jó híre a tényleges ismeret nélkül is biztos közönségcsalogatóul szolgált. Bár a tüneményeket külön-külön nem tünteti fel a színlap, ezek a IV. felvonás boszorkányjelenetéből: a fegyveres fő-, a véres gyermek-, a koronás gyermek „jelenségeket”, s majd a nyolc király árnyát jelentik. A színlap bevallása szerint ezekre sok figyelmet fordítottak, de nincs okunk a színlapot egy másik Macbeth színlap reklámának megoldásához hasonlítanunk, ahol a tünemények kiemelt szerepe folytán a tragédia műfaja „varázsdrámá”-vá változik.[11]

Banquo szelleme (a színlapon „lelke”) minden bizonnyal megjent az 1812-es produkcióban.

A szellem színpadtechnikai kivitelezésén töprengő Döbrentei is amellett érvel, hogy színjátszó által kell előadni, mivel „az efféle theatrumi masinéria az ismeretes játékszíni eláltatáshoz tartozik (…) minthogy az ember a’ csupasz észképnek, sőt érezhető indulatnak is hamar emblemát szeret kigondolni, nem esik ellenére itt a’ léleknek mint a’ lelkiisméret kínzójának allegóriás látása” (Döbrentei 1830. 247.)

Úgy véljük a díszletcsere kiküszöbölése érdekében a jelenetek sorrendje is változott az előadáson. Valószínűleg háttérfüggönnyel ábrázolhatták a zárt és nyitott teret egyaránt - a palotában történő eseményeket, a boszorkánybarlangot és a csatajelenetet is. Gyakori megoldás, hogy a díszletezés háttérben zenével, az előfüggöny lebocsátása nélkül történt meg, de elképzelhető, hogy a változatlan díszlet néhány percig üresen maradt, s az így támadt szünetet zene hidalta át.[12]

2.2 A hiányzó szereplők alakító ereje

A kihagyott szereplők nyilván  a darabra is befolyással vannak. A színlapról  hiányzik a skót nemesek közül Menteth és Catheness, az egyik orvos – valószínű a skót orvos[13] –, az öreg és a kapus. Ez utóbbi szerepét valószínűleg a strázsamesterrel vonták össze. Ez az összevonás azért is látszik valószínűnek, mivel Jantsó Pál játssza, s a kapus szövege, aki közvetlenül Duncan meggyilkolása után lép színre, komikus színt hivatott betölteni a zord gyilkosság után. Lényegében kérdés marad, hogy mitől is kerül elő a kapus , hogy a bor hatásáról, kurválkodásról, impotenciáról és vizelésről kezdjen el beszélni.

A kapus passzusát Alexander Pope sem találta a klasszicista esztétikába illőnek, kiadásában apró betűvel szedte a kapus szövegét. Döbrentei is az 1830-as kiadásból kihagyja e részt, s csak függelékben közli, s ott megjegyzi, hogy „tréfája igen csintalan és csinatlan”(186.), s nyilván ezért marad ki a főszövegből (II.fv.3.j.21-40.) Persze egyáltalán nem bizonyos, hogy Jantsó előadásában elhangzott ez az ördög-portáskodó jelenet,[14] de nem bírta megzabolázni magát a Jantsót első magyar komikusként ismerő, s e jelenetben kitűnő szereplehetőséget látó képzelet.[15]

A szereplők közül hiányzik még Lady Macduff és a fia, így egész jelenetük kimaradt az előadásból (IV.fv.2.j.1-86.),  s nem csak a Lady és fia párbeszéde, amit Döbrentei méltatlannak vélt közölni a főszövegben, s a kihagyások között található meg a IV. felvonás 2. jelenetének 30-60.sora is. (Döbrentei:1830.194-198.). A jegyzetben tőle szokatlan hangvétellel bírálja a nagy Shakespeare-t, aki „Ezen jelenést nagyon rossz kedvében kellett írnia, mert a’ természetet itt elvesztette szem előtt. Lady Macduffnak férjéről való beszéde egészen ellenkezik azzal a’ mit elébb mondott Menteth-nek[16], s az árulót, és így férjét is akasztófára méltónak ítélvén, aljassá is változik; hogy pedig egy sokadalmon húsz férjet is reméll kapni ez nem ide illő személyeskedés. A’ fiúnak ízetlen tréfája is természet ellen való. Feltévén azonban, hogy van a téres világon Lady Macduff, akkor Shakespeare a játékszíni művészséget sértette meg. Mert sokkal érzékenyítőbbé tehette volna a nagy észláng ezen jelenést, ha Lady Macduffot egy valóságos, derék, szíves, hív érzésü asszonynak festi, s így a természeti valóságot is látnók, ha e legbosszankodóbb megvetést érdemlő Lady Macbethről egy tiszteletet gerjesztő Lady Macduffra tekinthetnénk, azon tapasztalásunkat találván fel a kettő karakterében, hogy az élet gyakor mingyárt a’ gonosz mellett mutatja a’ jót ’ s a’ szelíd mellett a vadat” (Döbrentei:1830.197-198.)

Itt Döbrentei csatlakozik a klasszicista Shakespeare-kritika jól ismert áramához, főként  Samuel Johnsonhoz, (Döbrentei  a jegyzetben utal is Johnsonra, aki szerint „Shakespeare mindig  a csupasz természetet festi”) és kiadásához kifogásjegyzéket is csatol. Egyik fő kifogása és ellenvetése az, hogy Shakespeare nem olyannak ábrázolja a dolgokat, amilyennek lenniük kell, hanem úgy amilyenek, és nem is juttatja érvényre az isteni igazságszolgáltatást.( S. Johnson: 1765.)[17]

A játékszíni művészség megsértésének a gondolata abban a Döbrenteiben fogalmazódott meg, aki tisztában volt azzal, hogy Shakespeare tragikus életszemlélete valamilyen veszélyt rejt magában, s a  darab disszonáns, megrázó és nyugtalanító hatását  maga is érezte, de saját klasszicista-romantista, polgári-felvilágosult moralizált életszemlélete mégis fellázadt ellene. Így értelmezhető a javaslata is, amely az egyszerű jó - gonosz dichotomikus kategóriákban szeretné beilleszteni a két Ladyt, ami megnyugtató, nem pedig felkavaró hatást váltana ki. A gonosz Lady Macbeth-el szemben ott látnánk a „tiszteletet gerjesztő Lady Macduff-ot”, s így látnánk szerinte a természeti valóságot, s az ő terminusával szólva a jelenet is „érzékenyítőbb” lehetne. Minthogy Lady Macduff neve nem szerepel a színlapon, az 1812-es előadást magunk elé idéző képből ki is kell iktatnunk jelenlétét.

3. A színészképzés sajátos gyakorlata, a kettőzés

Az erdélyi hivatásos színjátszás kezdetének szereposztási rendszerét figyelve, megállapítható, hogy bizonyos szerepköri  elkülönülés azonnal megindul. Az első korszakot összegző, az 1797-es Wesselényi-féle szabályzaton alapuló 1803-as törvénykönyv már a színészek „classificatoiója”-ról beszél, eszerint szabva meg gázsijukat is.( Ferenczi.1897.124.)

A kor színházában olyanfajta színészi tipizálás működött, mint amilyen sok más színházi korszakban is megfigyelhető, és amelynek prototípusa a commedia dell’ arte: határozott alkattal rendelkező színészeket gyakorlatilag mindig egy bizonyos szerepkörben alkalmaznak. Wandza, nemcsak mint a társulat igazgatója, hanem tehetsége folytán, a vezető színészek közé tartozott. Székely József, Kótsi Patkó János egyik szerepköri örököseként, főleg hősi és tragikus szerepeket alakított (többek között Lear királyt, és Schiller Haramiák-jának Moor Ferencét is játssza). Felesége, Székelyné Ungár Anna, naivák és fiatal drámai hősnők megformálójaként szintén a társulat jelesei közé tartozott. A drámai szerepekre vágyó Gidófalvi Jantsó Pált külseje és különc személyisége vígjátéki figurák alakítására tették alkalmassá: furfangos szolgák, idős gavallérok, bogaras értelmiségiek alakítójaként válik országszerte híressé. A kolozsvári társulat csekély létszáma miatt nem ritka jelenség, hogy vezető színész epizódban, vagy néma szerepben is fellépjen. Nincs okunk a kettőzés szerepösszevonási eljárását megvetett színészi technikának tekintenünk, sem alacsonyabb színészi státus kifejezésének tartanunk. A színdarabok természetéből adódóan a főszerepeket nyilván nem kettőzték, mivel huzamos ideig színpadon levő karakter nehezen ugorhat át más alakba anélkül, hogy a közönséget meg ne zavarná, és saját szerepének színvonalát se rontaná.

A szereposztási technika szempontjából vizsgálva a korszak ránk maradt kolozsvári színlapjait megállapítható, hogy nem jellemző a szerepösszevonások rendszerére a  szigorú következetesség. Ellenben néhány következtetésünk hasznosíthatónak bizonyul. A színlapok alapján úgy tűnik Jantsó Pál jár élen a kettőzés gyakorlatában. Egy előadáson belül képes ellentétes karaktereket is alakítani. Ha a vizsgált Macbeth előadásban, nem is kettőz, ismeretes egy Hamlet előadás színlapja (1810.nov. 20.), melyben Oldenholm (Polonius ) szerepét, és az első sírásó szerepét is alakítja. Kotzebue Embergyűlölés és megbánás előadásán (1810.nov. 6.) gróf Télpataki és Tóbiás, egy szegény öreg maszkjában is megmutathatja tehetségét. Az ugyancsak Kotzebue szerezte Az indusok Angliában c. darabban: Schmidt, egy köszvényes, hajdan gazdag kereskedő, és egyik nótárius szerepében, Straff mesterként is Jantsó remekelhet.  A Wandza írta Zöld Martzi vagy az útonálló haramia-ban (1823.febr. 9.) Juhász és Zsidó. Jantsó csodálatos megszemélyesítői képsességgel rendelkezett, az álcázás rendkívüli adottságát birtokolta. Az ő nevén kívül Diószegi Sámuel, Rátz Sándor, Török István, sőt Pergő Czelesztin színészek több ízbeni kettőzéseinek nyomára bukkanhatunk.

Diószegi Sámuel Hensler: Rinaldo Rinaldini vagy a tolvaj kapitány (1810. dec.20) báró Rovezzo és ifjú metsző Mester. A színészemlékíró, Rátz Sándor, a színlapon hamisan Shakespeare darabként feltüntetett Mentzikov Sándor-ban (1812.dec. 19.) egy szeretsen és egy porkoláb epizódszerepeiben kettőz, és a Rináldo Rinaldini (1812. júl. 2.) Georgio öreg katonája és egyben Giacomo falus fogadós is.

Török István Schiller Moor Károly-ában (1812. jún.16.) egyik a tolvajok közül és Daniel, egy öreg katona; A Rinaldo Rinaldini-ben (1812.júl. 2.)herceg Della Tore és Taddeo, kelner Giacomonál szerepeiben tetszeleghet.

Czeleszin kettőzéseinek egyik példáját a Zöld Martzi előadásának színlapja őrizte meg.(1823. febr. 9.): itt Várhelyi, Mezei földesúr lányának mátkáját és egy utazó olaszt alakít. Czelesztin kettőzésének egy másik példáját egy 1823. márc. 4.-i színlap kézírása dokumentálja. Érdekes kényszer-szerepösszevonás példáját olvashatjuk. Kenderesi Ferenc: Rósa koszoru vagy A’ boldog nap c. erkölcsi játék színlapja szerint Czelesztin egy Éjjeli Strására ügyelő Tisztet játszik, Kemény János  pedig Transport kapitány főszerepét. A kézírás szövege a következő: „Ezen Játékban Kemény nem jelent meg mert részegsége miatt ki kellet vinni a Teatrumbol, Czelesztin ex abrupto el játszotta  az ő Rolléját is.

A Vasa Gustav c. négyfelvonásos Kotzebue darab színlapja (1820. máj. 2) az ajánlásban külön reflektál a szerepösszevonás eljárására: „ Nemzeti Nagy lelkü Pártfogóink! (…)  Még most az egyszer meg Szolltunk utollyára, mert ki lát be ’ a Jövendő tárházában? S ki tudja csak holnap mi következik! Semmit is méltobbat utollyára nam választhattunk volna, és semmi is közelebb nem vihetetett engem is jó szivüségtekhez,mint ez a Nagy és Charaktereikre nézve szépen ki dolgozott Játék kűlső Játék Színi Díszei mellyekre igyekezetemet fordítottam Társaságunk utolsó áldozattya Hozzátok – talám érzékeny és Számos Nézőkre talál: azonba két-két személyt kell többire egynek elö adni, de az öltözetek, és ábrázat ahhoz való el változtatásában a’ hogy az Iro meg engedte ’ s a ’ forditó hozzá alkalmaztatta, ’ s így ebből botránkozás nem lehet.” (kiemelés tőlem B.K.Á)

A darabban hét színész alakít két-két szerepet ( Kemény János, Székely József, ifj. Székely, Szilágyi, Bartha, Rátz Sándor, Cseh ). A darab színrevitele alighanem jó próbaköve a kettőző színészek megszemélyesítő-alakító erejének, s egyben kísérlet is a drámai struktúra teremtette lehetőségek színészi kiaknázására(főleg az ellentétes temperamentumú karakterek kettőzése drámai hatású).

A korszak színlapjainak vizsgálata nyomán, úgy véljük, hogy a kettőzés, a színészképzés sajátos gyakorlataként, nagy mértékben szolgálta a kísérletezés és fejlődés céljait, a színészeket változékonyságra tanította, hogy képesek legyenek egyaránt jó és rossz, tragikus és komikus ábrázolásmódra.

.3. A Macbeth előadás kettőzéses szereposztási tecnikája

Értékes és színháztörténeti szempontból fontosnak tekintjük a szerepösszevonás eme típusának, a kettőzésnek a beépülését az előadás lefolyásába. A kettőzésnek az egyik, és talán legkézenfekvőbb oka a színészek kis létszáma volt, de egy másik okot sem szabad szem elől tévesztenünk: akik szerepeket kettőztek, tehetségüket több oldalról is megvillanthatták, és nem utolsó sorban esztétikai-dramaturgiai hatása is volt az egy darabon belül két szerepben való szereplésnek.[18]

Szilágyi egyik szerepe a darabban Duncan király ifjabbik fia, Donalbain, akinek lényegében kevés szerepe van a tragédiában, és az események lefolyására sincs olyan hatással, mint bátyjának, Malcolmnak( Pergő J. ). Ezért is hagyja ki Döbrentei nyomtatott kiadásából. De Szilágyi szerepe az előadásban nem ér véget a Donalbain királyfi szerepével, hanem egy orvosként is érvényre juthat tehetsége. Az egyik orvos az V. felvonás 1. ill. 3. jelenetében lép fel az angol kiadás szerint. Az angol szövegben szerepel még egy orvos, a IV. felvonás 3.jelenetében. Az Angliába menekült Malcolm, és a Skóciai áldatlan helyzetet nem tűrő Angliába utána jövő Macduff beszélget a királyi palota előtt. Amikor már mind a ketten megnyugodnak azon reménységben, hogy az angol Siward hadserege segítségükre szolgál, és megszünteti Macbeth zsarnokoskodó hatalmát a skóciaiakon, akkor jelenik meg az angol doktor. De pusztán négy sornyi szövege van az angol király gyógyító hatalmáról. Döbrentei kötetében nem is szerepel ez az orvos, s a megszólalásához kapcsolódó Malcolm szövegrészt is csak a függelékben közli (IV. fv. 3.sz. 140-159.) Ezért bizonyosnak vehetjük, hogy a színlapon szereplő orvos, az nem az angliai. Döbrentei Gábor így ír jegyzetben erről a szerepről: „Ez a doktor az egész játékban sehol sem fordul egyebütt elé, csak itt, tehát az egészre nézve nem egyéb belefoldott személynél. Shakespeare talán azért tette ezt, hogy királyának egy kis tisztelkedést nyújtson.” (Döbrentei: 1830.199.) Azonban a skóciai orvos szerepe nem is olyan lényegtelen, főleg, ha arra gondolunk, hogy Szilágyi játssza, akit előbbi szerepe a meggyilkolt király fiaként az ellenséges táborba sorolja. Az V. felvonás 1. jelenetében Lady Macbeth orvosaként lép fel, a gyilkosság terhétől megbomlott agyú, kezeit a vérfolttól folyton mosó Ladyt kikúrálandó. „Arábiának minden fűszere se adhat jobb /  illatot e’ kicsi kéznek. Oh! oh! oh!”(- Lady Macbeth, V. fv.1.j. 158)

Amit most az udvarhölgy (a színlapon szobalány) beavatása segítségével megtud a Ladyről, az kétségtelenné teszi, hogy Lady és férje vétkes a királygyilkosságban, sőt Banquo meggyilkolásában is tettesek; és amit királyfiként közvetlenül a gyilkosság után sejtett, az most bebizonyosodik.

Az V. felvonás 3. jelenésében úgy véli nem is lehet segíteni már e betegen, hisz „Testébe nincs baj. Lelkében keverg / csendjét rabolni holmi képzelődés”, gyógyszer nincs ellene, egyedül a beteg segíthet magán.

Szilágyin kívül Diószegi Sámuel és Sipos Mihály kettőz még.[19] Mindkettő egy-egy gyilkos szerepét játssza, akiket Macbeth bérel fel Banquo és Fleance meggyilkolására. Ezen kívül Diószegi Siward  szerepében a skóciaiakat megmentő, Macbethet legyőző angolok hadvezéreként mutatkozik, Sipos pedig Seyton szerepében Macbeth katonatisztjeként. Sipost mindkét szerepe Macbeth kiszolgálójaként hozzáköti, és nem is sodródik ellentétes párthoz. Az ő szerepe Macbethet illetően egyfajta rossz ómenhez  kapcsolja. Ő neki jut feladatul, hogy rossz hírekkel szolgáljon. Gyilkosként a félig teljesített küldetés hírét adhatja át Macbethnek, hisz Banquot, ha sikerül is megölniük, ennek fia, Fleance, (kit a gyermek Székely Zsuzsika játssza), megmenekül, s így Macbeth nyugalma sem teljes, ugyanis a boszorkányok Banquo személyében királyok szülőatyját köszöntötték, s az eddigi jóslataik is szerre bebizonyosodtak. Seytonként meg a skóciaiak betöréséről jövő hírnek kell igazat adnia, (V.fv.3.j.) s majd a Lady halálának hírét kell, hogy bemondja. (V.fv.5.j.) a már érzéketlenné váló Macbethnek, de a hírre felelő Macbeth szavai a tragédia egyik legszebb költői ihletésű gondolatfutama, melyet itt az akkori prózai változat hiányában[20] a jambusokban átírt fordításban közlünk: „Érhette volna később is halál,- / Ily hír időt nyert volna máskor is. / A’ holnap, ismét holnap ujra holnap / Igy lépdelget napról napra mig / Az észbe-fogható végperczre jut. / Bolondokat vitt minden tegnapunk  / Felvirradása a’ porló halálra. / Aludj aludj-ki lengő gyertya te! / Az élet úgy is csak ballagdogáló / Árnyék, amolyan kábult alakos / Ki a’ szinen egy óráig habar, - dúl, / ’S nem hallja osztán többé senki is / Egy balgatagtól elmesélt rege / Melly csak bohó hang és értelme nincs”

 Donalbain és az orvos kettőzése( Szilágyi alakításában), ill. Siward és az egyik gyilkos kettőzése (Diószegi alakításában) a szereplehetőségeken túl drámai hatásúak is.

Szilágyi orvosként mindenképp megőriz valamit királyfiúi önmagából, és a trónbitorló szolgálatában belevisz valamit a kijátszott herceg keserűségéből. Az V.felvonás1.színének a végén a Lady állapotát magában konstatáló doktor hangja: „ Borzad szemem belsőmben reszketek, / Tudnám baját, de szóllni nem merek”(160.), azt megelőző Donalbain-i élményvilágát  juttatja eszünkbe a II. felvonás 3. színéből, a gyilkosságot követően: „ Ezek között itt nem maradhatok, / Minden mosolygás gyilkot rejteget: / A’ legközebb vér legvérengzőbb” – tanulságára rímel.(Döbrentei: 1830. 86.)[21]

Diószegi Sámuelt a Macbeth „Herósi Nagy Szomorú Játék” egyrészt az angolok hadvezéreként, a skóciaiakat felmentő, és Macbeth zsarnok hatalmát megszüntető szerephez, másrészt Macbethet kiszolgáló, az ártatlan Banquo bérgyilkosának epizódszerepéhez juttatja.

Ha nem is használják szigorú következetességgel a szerepösszevonás technikáját, a színlapok vizsgálatának tanulsága szerint a módszert sikeresen űzték.

Úgy véljük, intézmények hiányában, a gyakorlati színészképzés több szempontból is próbára tevő kísérlete lehetett a kettőzés. A színházi szakemberek képzésére szakosodott hazai intézmények hiányában megnő a jelentősége a kollégiumi színjátszás[22] mellett a tanulmányban elemzett, a drámai struktúrát is meghatározó kísérleti jellegű szerepösszevonási technikának.

A kettőzés a színészi specializáció helyett, a sokoldalú színész elvét a kényszerű helyzet dacára (kevés létszámból álló társulat) emelte értékelvvé.

Amint a kettőzés színpadtechnikai elvének következményét, az egyes színjátszók próteuszi alakváltozatait figyeljük, a fordítás, a drámai nyelv, a színészi alakítás, a színpadi látvány változékonyságának tanúiként, az örök Theatrum Mundi toposza ötlik fel bennünk és a színházi csodán ámulunk.

Szakirodalom

BAYER József

            1909 Macbeth. In: Shakespeare drámái hazánkban. I. k. Bp. Franklin-Társulat.

234-272.

            1911 Visszaélés Shakespeare nevével. In: Magyar Shakespeare-Tár. IV. k. Bp. Kiadja a Kisfaludy-Társaság Shakespeare Bizottsága.248-255.

CZEKE  Marianne

            1918 Kazinczy Ferenc Macbeth-fordítása Bürger után. In: Magyar Shakepeare-Tár. X. k. Bp. Kilián Frigyes és utóda bizománya.238-256.

            1919 Kazinczy Ferenc Macbeth-fordítása Bürger után.( Második czikk) In: Magyar Shakespeare-Tár. XI. k. Kilián Frigyes és utóda bizománya.251-281.

DÁVIDHÁZI Péter

            1989 „Isten másodszülöttje”: A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza.

Budapest, Gondolat

 DÖBRENTEI Gábor ford.

1830 Macbeth. Szomorú Játék öt felvonásban. Angolból, mai eléadatáshoz alkalmaztatva. Pesten. Wígand Ottó árúja.

ENYEDI Sándor

            1972 Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei.1792-1821. Bukarest, Kriterion könyvkiadó

FERENCZI Zoltán

            1892 Az erdélyi magyar játékszín kezdetei. Különnyomat az Erdélyi Múzeum 1892-es évfolyamából.

            1897 A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, Ajtai K. Albert ny.

            1916 Döbrentei első Macbeth-fordításáról. In: Magyar Shakespeare-Tár. VIII. k. Bp. Kiadja a Kisfaludy-Társaság Shakespeare Bizottsága.286-291.

            1916 Döbrentei második Macbeth-fordítása. In: Magyar Shakespeare-Tár. IX. k. Bp. Kiadja a Kisfaludy-Társaság Shakespeare Bizottsága. 112-130.

GYALUI Farkas

1929 A magyar színészet székely nagyjai. In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum jubileumára. Szerk. Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy.139-164.

HANKISS Elemér

            1995 Hamlet színeváltozásai. Hamlet-értelmezések a XVIII. századtól napjainkig. Szombathely, Savaria University Press

JAKÓ Zsigmond - JUHÁSZ  István

            1979 Nagyenyedi diákok.1662-1848. Bukarest, Kriterion

JAROSIEVITZ Erzsébet

            1997 A Nagyenyedi iskolai színjátszás szerepe az erdélyi magyar színi élet kialakulásában. (1792-1848). In: Barokk színház – barokk dráma. Az 1944. Évi Egri konferencia előadásai. Szerk. Pintér Márta Zsuzsanna. Debrecen.120-125.

RÁCZ Sándor

            1856 Emléklapok egy aggszínész életéből. Miskolc, ny. Deutsch Dávid

SCHÖPFLIN Aladár

1929-31 Színházművészeti lexikon. A színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. I–IV. k. Budapest, Kiadja Az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet

SHAKESPEARE

1881 Macbeth. Súgódarab. Kolozsvári Állami Magyar Színház Könyvtára. Sz. 2042.

SPIRÓ György

            1997 Shakespeare szerepösszevonásai. Budapest, Európa könyvkiadó

SZÉKELY György főszerk.

            1994 Magyar színházművészeti Lexikon. Bp. Akadémiai kiadó

VÉRTESY Jenő

            1908 A Fáncsy-féle színlapgyűjtemény a M. Nemz. Múzeum Könyvtárában. In: Magyar könyvszemle. Bp. Kiadja a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi Orsz. Könyvtára. 201-222.

WEBER Artúr

            1910 Döbrentei Macbeth fordításáról. In: Magyar Shakespeare-Tár. III. k. Bp. Kiadja a Franklin Társulat. 147-149.

[7] Érdekes módon a Macbeth 1812-es előadása után lekerül a műsorról, és évtizedekig nem is kerül Kolozsváron színre. Legközelebb 1843-ban Kántorné ad elő részletet a Macbethből, az alvajáró jelenetet. Csak találgathatunk, hogy mi lehet az oka Macbeth eme  különös, idegen sorsának a kolozsvári színpadon. A tanulmány írásának gyűjtőmunkai fázisában előkerült egy 1826. január 28.-i miskolci Machbet (!) színlap(Enyedi Sándor színháztörténész szívességéből jutottam a színlap fotokópiájához.) Ha nem is nyújt magyarázatot a Macbeth-tel szembeni idegenkedés jelenségére, forrásértéke színháztörténeti szempontból nem lehet kétséges. A miskolci közönséget a jutalomjátékadó, Rátz Sándor így szólítja meg: „ Nagy lelkü Hazafi Publicum; kegyes Pártfogóim! Sok esztendők alatt elő nem jöhetett ezen rendkívül való Darabja az esmeretes nagy Írónak, a’ készületek, ’s több fáradságai miatt; de a’ rendes Játékok sorában a’ Játszók felsegéllését tárgyazó Játékok elökerülvén, egy ily remek Játék lehet méltó a’ czélra, mely részemről örökös tiszteletem kinyilatkoztatását esmertesse meg választásom által; ’s más részről elégítse ki azt az Estvét, mely legelső arra, hogy a’ Hazafi Szív ne fáradjon el jót tenni egy oly’ Institutummal, mellyet tsak a’ Hazafi Szeretet tarthat fenn.” Könnyen kapcsolatot teremthetünk a miskolci  és az1812-es kolozsvári színlap között. Noha a miskolci Machbet (!) a közvetett fordítást használhatta („forditotta németre Schiller) néhány színész a kolozsvári előadás után 14 évvel a miskolci Machbetben is fellép más-más szerepben (Rátz Sándor Seytonként, Székely Susánna Lady Macbeth komornájaként), Székelyné  pedig továbbviszi a Lady Macbeth szerepét. A címszerepet Czelesztin alakítja.

© Bartha Katalin Ágnes, 2002