Czibula Katalin

Scientia és sapientia

A bölcsesség és tudomány kategóriája az iskoladrámák értékrendszerében

Az iskolai színjátszással kapcsolatba hozható legrégebbi jelentős drámai emlékünk példázza, hogy a drámát író értelmiségi a saját helyének, feladatának, életcéljának a meghatározására is kísérletet tesz a drámai cselekmény bonyolításakor. Bornemisza Magyar Elektrájáról a szakirodalom többször és egyhangúlag megállapítja, hogy Oresztész nevelőjének, a Mesternek az alakjában egy protestáns prédikátor alakja bújik meg, az antik mentor helyett az új protestáns értékrend szószólója jelenik meg ebben a szerepben[1]. A hit optimizmusából fakadóan a nevelő dramaturgiai funkciója is módosul a Szophoklész drámáéhoz képest, és a háttérben meghúzódó mellékszereplő a cselekmény fő irányítójává, Oresztész tanácsadójává válik. Tehát a magyar iskoladrámában szinte születése pillanatában úgy rajzolja meg a drámaíró saját arcképét, ahogyan a reneszánsz festő teszi azt saját alkotói territóriumán, a festményen, mikor a Madonna szemlélőjeként, vagy a keresztrefeszítés mellékalakjaként önmagát is megörökíti. De hasonló szándék vezeti a didaktikus szándékú hitvitázó dráma íróját, Sztárait is Az igaz papságnak tiköre című drámája megírásakor, bár itt a közönséget bombázó tanító célzat sokkal erőteljesebb, hogysem önreflexióként felfogható legyen.

Így vetült fel az a kérdés, hogy az iskolai színjátszás fénykorát jelentő XVIII. században, mikor a szerzetes pap-tanárok közül sokan kapják feladatul akár tanári teendőikből fakadóan a drámaírást, és tallóznak a magyar és a világtörténelemben és –irodalomban, vajon felmerül-e bennük ez az értelmiségi hivatásra, életmódra, világképre jellemző igény: önmagukat értelmezni, saját helyüket keresni a világban.  A válasz nem pusztán egy határozott igen, hanem a drámákat olvasva az derül ki, hogy szinte bármilyen témához nyúlva, bármilyen műfajban írva ez a probléma szövegek sokaságában benne rejlik. A továbbiakban kísérletet teszek arra, hogy felvázoljam, milyen írói magatartásformákat, álláspontokat mutatnak be/fel akár példaként a drámákat író tanáremberek saját értelmiségi feladatukat tekintve.

A címben jelölt két fogalommal két értelmiségi értéket állítanék a középpontba: a bölcsességet mint olyan tulajdonságot, mellyel az ember az evilági élet útvesztőiben eligazodik, és megtalálja az erkölcsileg igaz, emberileg teljes élet lehetőségét. E mellett létezik a tudomány, mely az emberiség által összegyűjtött ismeretek tárháza. A drámákat vizsgálva létezik még egyfajta tudás, mely a próféták sajátossága, Istentől kapott, nem megszerezhető, és a jövendő ismeretére vonatkozik.  Ennek a három értéknek a megjelenése követhető nyomon az iskoladrámákba, egyrészt az allegorikus ábrázolásokban közvetlenül: számos olyan szöveg maradt fenn, melyek barokk allegóriákat állítanak színpadra, és – akár valóságos alakokkal egyetemben – különböző értékeket, emberi tulajdonságokat személyesítenek meg (pl. a jezsuita Megsértődött ártatlanság (Győr, 1749.) című dráma Nepomuki Szent Jánosról, vagy Szatmári Paksi Sámuel: Pandora (Sárospatak, 1773.) című játéka). Ezekben a drámákban az allegorikus szereplők hierarchikus rendje egyben a kiemelt értelmiségi értékek fontosságát is mutatja.

Több esetben azonban nem ilyen közvetlenül fogalmazódik meg a drámaíró értékrendszere, hanem a különböző szereplők ábrázolásában: jellemük mutatja bölcs, illetve tudós voltukat. Ebben az esetben a jellemábrázoláson túl az tűnik igen lényeges szempontnak, hogy az adott jellem milyen dramaturgiai szereppel bír, mennyire vesz részt a drámai akcióban, meddig terjed a cselekvési köre, lehetősége.

Úgy tűnik, hogy ugyanakkor – harmadik szempontként – külön kell kezelnünk a vígjátékok világát, ahol az író homoros-ironikus távolságtartása olykor igen összetett értékítéletet, sokszor tetemes öniróniát is tartalmaz (ennek talán legsokrétűbb, érdekes reprezentánsa a jezsuita Erasmus Montanus (Trencsén, 1769.), de a garabonciások, diákok, papok alakjai nyújtják a példák gazdag tárházát). 

Műfajok tekintetében meg kell még említenünk a csak protestáns példákból ismert olyan játékokat, melyek célja a nézőközönséget szórakoztatva az iskola számára hallgatókat toborozni. Az alkalomból fakadóan ezek a szövegek inkább vígjátékok, de legalábbis sok humoros elemet tartalmaznak. Ilyen alkalmi színjátékok pl. Bökényi János: A parasztemberről és annak oskolába járó fiáról ( Ekel, 1767.), Iskolajáték a tanulóéletpályára való törekedésről (Sárospatak, 1790-91.), A leendő múzsákat édesgető játék (uott., 1791-92.). Véleményem szerint ebbe a kategóriába sorolható a losonci református iskola egy humoros játéka Nasonak számkivetése (1792 körül), mely Ovidius száműzetésének helyét a vidám losonci diákok közé teszi.

E tanulmány keretei között részletesen a második típusú vizsgálati szempontot követem, tehát azokat a szerepeket tekintem a vizsgálat tárgyának, melyek a bölcsesség és tudomány képviselői a darabokban, és így az értelmiségi lét értékeit mutatják fel, esetleg az író számára ideálként vagy önarcképül szolgálnak.

I.             

„Az országok nem az Emberi tetzésben, hanem az Istenek végezésében forognak.”

Az Istentől eredeztetett bölcsességnek és a kiválasztottak tudásának legreprezentatívabb szószólói a drámák szent- illetve prófétaalakjai. Életük, történetük forrása a Biblia, e történeteknek a dramatizálása viszonylag körülhatárolható feladat, hálás drámatémának tűnik. Különösen a jezsuiták mutattak be több Jeremiásról, Dánielről vagy Szent Pálról szóló játékot. Fennmaradt szövegünk azonban viszonylag kevés van: Kunits Ferenc Sedeciás (Kassa, 1753.) [2] című drámájában Jeremiás próféta jelenik meg, egy ismeretlen szerzőjű Boldizsár-drámában (Eger, 1761, Székesfehérvár, 1766.)[3] Dániel, és egy minorita dráma Szent Paulinus, a fogolyszabadító (Kanta, 1779.)[4] címmel nolai szent Pál életének egy jellegzetes epizódját örökíti meg.

A prófétalakokat tekintve megállapítható, hogy ábrázolásuk mindkét drámában hasonló, dramaturgiai szerepük a drámai akcióban kevés, az isteni kinyilatkoztatás szószólói ők. Mindkét dráma a zsidó nép történetének egy-egy epizódját dolgozza fel.

 /Sedeciás/ A Sedeciás viszonylag alkalmazkodik a dráma műnemének  korabeli szabályaihoz: a tragikus sorsú főhős, Sedeciás király nem hallgat a próféta bölcs tanácsaira, és nem megbékélésre, hanem viszálykodásra törekszik Nábuk asszír királlyal, aki aztán győzedelme eredményeként kivégezteti Sedeciás fiát, őt magát pedig megvakíttatja. A drámában megtalálhatók a jezsuita drámák visszatérő szereptípusai: a két ellentétes erőt (a konfliktus két pólusát) a két király testesíti meg. Őket veszik körül a jó és rossz tanácsadók, illetve mindkettőnek van egy-egy fia, akik életre szóló barátságra esküdtek fel egymásnak (a szerelmi szál nem éppen ügyes átalakítása-pótlása). Jeremiás próféta a jó tanácsadó, akire nem hallgat uralkodója. Nem éri bántás, támadás - kívülállója, nem elszenvedője a konfliktusnak. Ahogy ő mondja: „Én hivatalom, híven, bátran, igazán ki-mondani örök Istenem ihlését, akarattyát: mellyel soha sem szököt büntetlen szembe az udvari álság.”[5] Az ellenséges király is elismeri, hogy „mind egy tulajdona ennek a’ Próféták tsudálatos nemének, hogy senki se merje sérteni: Isteneknek Istene, a’ kit ők imádnak, igazgattya nyelveiket, minden felség, erő, harag ellen védelmezi.”[6] Jeremiás tudománya, tudása itt egyfajta történelmi tisztánlátás, mely saját tapasztalataiból, megszerzett bölcsességéből fakad, hanem isteni adományként részesül belőle.

 A drámai történés igen csekély, a próféta feladata az isteni igazság hirdetése, amelyet többé-kevésbé komolyan is vesznek a címzettek, csak nem mindig vagy későn hallgatnak rá. Szerepe így viszont igen alkalmas egy határozott értékrend megfogalmazására, mely a helyes és eredményes élet titkának bölcsességét tartalmazza. Ez az értékrend két pólusú: az Istennek tetsző és a bűnös élet kettőssége, a rossz és a jó kormányzás fogalmazódik meg  Jeremiás próféciáiban, mely ugyanakkor a világi hatalom bűneinek ostorozó kritikája is a jezsuita drámaíró tollából: „Mert ugyan-is mint épűlhet ez, vagy amaz Ország, nemzet? ha Ura, Királya hizelkedő tzinkosoknak tárva nyitva düleszkedett füleit, a’ Prófétáknak, Papoknak, sőt magának a’ nagy Istennek súgallásitól, unszolásitól el-fogja? ha az Isteni hit, tisztelet, törvény, jámborság, ’zámoly gyanánt tapodtatik? ha a’ Fejedelem önnön kinnyén hánya veti, sartzollya népet? ha déltzeg indulatinak, ha feslett udvari tzinkosinak rabja? ha melőzvén felségéhez tsatlott munkát esztendőket henye gyönyörködtetésben veszteget? ő átkozott hizelkedők, felségeknek majd óhatatlan veszélye! ki nem tudja utálatos fortélyaitokat? a’ Királyt mint egy tzérnára szerkesztetett álnokságokkal környűl fogni… ártalmas szövetséget koholni, egész tartományokat árúba botsátani, a’  szegénységnek véres verétékét ki-sajtolni, idegen jószággal tőltözni, egy szóval az Országlókon országlani ez a’ ti derék mesterségtek, ez a’ ti nemes tudománytok, mellynek kendőzött mérge egész Országokat, nemzeteket nem egyszer dőntöt a’ veszedelemnek feneketlen örvényébe.”[7] Az ember szabad akarattal hozhat igaz, helyes döntéseket, nem Isten dönt az ember helyett: „senkin sem tészen erőszakot az Isten: ha atyai tanátsát megvetendi az ember, önnön kinyére szabadítya: de jaj ki-orvosolhatatlan  kárával a’ meg-átalkodott akaratnak!”[8] A dráma záró mondataiban a próféta a hatalom világi értékével szemben az isteni segítség mindenhatóságát állítja: „Mi haszna roppant tartományokra terjedett birodalomnak? mi haszna ezernyi ezer vitézekből álló seregeknek? mi haszna hatalmas Országokkal kötött szövetségnek, ha Istennek kegyes Keze nem támogattya? Az igaz hit, Isteni tisztelet, jóságos élet állattya: a’ hűteleség, erőszak, fesletség fonákul forgattya a’ Királyi székeket.”[9] 

/Boldizsár, Kaldea királya/ A másik dráma Dániel könyvének 5. részét dolgozza fel. Ez a szöveg inkább dialogizált történet, nem tartja magát a drámai műnem klasszicista szabályaihoz. Elmondja azt a történetet, mely szerint Boldizsár (Belsazár) király a jeruzsálemi templomból rabolt szent edényekben tálaltat egy lakomán, és a falon írás jelenik meg: Mene Tekel Ufarszin! Azaz figyelmeztet a bűnös király halálára, melyet Dániel megfejt, az uralkodón pedig beteljesül Isten ítélete, még aznap éjjel megöletik. A dráma meglehetősen statikus, konfliktus vagy dramaturgiai értelemben vett akció nem nagyon található benne: Cyrus perzsa király, a jövendő örökös jelenik meg pozitív ellenpólusként, de inkább csak illusztrálandó Boldizsár kegyetlenségét. Dániel azonban központi alak, akinek jóstudománya – hasonlóan a Sedeciás Jeremiás-alakjához - Istentől kapott ajándék, ugyanakkor történelmi tisztánlátás is. Ezek a jóslatok a rendezői utasítások szerint lantpengéssel ki is emeltettek az előadáskor. Jóslatok mellett azonban a próféta határozottan megfogalmazza azt az értékrendet is, amely szerint él, és amelyet nem tud, nem akar összeegyeztetni az egyértelműen alacsonyabb rendű anyagi értékekre koncentráló világi értékrenddel: „A’ te házodnak adományit másnak adgyad, én a’ hívságos világi tiszteket, nyerességeket soha nem vadásztam, soha még eddig szolgálatammal nem kereskedtem. Engemet az Israël Istene jövendölőnek, nem náp számosnak választa.”[10] Úgy ostorozza a világi hatalmat, hogy kívül marad az udvari életen, elvonul a világtól, éppúgy, mint Jeremiás: „Nem illik aggott koromhoz, hogy az udvari dolgokba avassam magamat. Imádság az én dolgom, barlang a hellyem.”[11] A két próféta tehát birtokában van egyfajta tudásnak, melyet Istentől kapott, mindketten felette állnak a világi élet kísértéseinek, értékeinek, és értékrendjükben a kívülállás, az elvonulás kap fontos helyet. Ez a kívülállás így nyilvánvalóan egy rálátást is jelent a történelmi eseményekre, így a lemondás egy nagyobb, lényegibb tudás megszerzéséhez segíti őket hozzá: az igazi, Isten által támogatott és helyeselt élet megéléséhez.

/Szent Paulinus, a fogolyszabadító/ A szentek életének egy érdekes epizódját mutatja be a nolai szent Pál életét bemutató kantai dráma. Az értelmiségi értékek, a tudás, tudomány, bölcsesség az ő alakja köré csoportosulnak, és különös hangsúlyt nyernek, holott a püspök életének ez az epizódja az önfeláldozás kézenfekvő példájául kínálkozik: szent Pál  egy özvegy asszony fia helyett maga önmagát ajánlja fel a vandáloknak, akik fogságba hurcolják. Innen csodálatos álomlátásai folytán szabadul. A drámában azonban ez a jóstehetség, a tudás egyben a vandálok szemében bölcsességének a záloga is, tehát az isteni adomány, a jövőbe látás képessége teszi őt különössé, különlegessé az ellenség előtt:

Alázatos szivű és okos elméjű,

Isten előtt kedves, jámbor, szent életű,

Jövendő mondasban vilagos értelmü,

És minden dolgokban ritka bőlcsessegű.”[12]

Az ő Istentől kapott tudása mellett azonban megjelenik egy epizódszerep megfogalmazásakor a pogány tudomány is egy önelégült asztrológus alakjában. Az ő tudása e világi, a földi hatalmasságokat szolgálja, és igen korlátozott, nem isteni adomány:

„Csudalatos dolog, hogy ember fejeben

Annyi tudomanynak szállása lehessen,

Csudaknak Csudaja, ugy vélem, hogy leszen,

Nincs hibaja, ámbár sok tudományt nemzen.

Ambár szegeny vagyok, ez nekem gazdagsag,

Hogy fejemben légyen oljan nagy okosság,

Csásár udvarába nincs annyi méltóság,

Menyi én fejemben lakózik tudosság.”[13]

Az ő általa képviselt érték nem dramaturgiai ellenpontja a szent értékrendjének, csupán a praktikus világi tudás komikus kritikája.

(Figyelemre méltó más szempontból is szent Pál értékrendjének megfogalmazása. Az antik görög-római ill. a zsidó nép történelméből vett drámák visszatérő legfőbb értékeinek egyike a hazaszeretet, mely a főhősök cselekedetinek gyakori mozgatója. Szép hazafias klasszicista megnyilatkozások olvashatóak, többnyire az antik témákat gyakorta felemlegető jezsuitáknál -  holott éppen ők azok, akiket sokszor ér a kozmopolitizmus vádja. Míg azonban a jezsuita drámák nagyjai állandóan a haza üdvével argumentálják cselekedeteiket, addig a minorita dráma szent Pálja a hazaszeretet helyett egyfajta keresztény kozmopolitizmus létjogosultságát hirdeti:

„Igen lagy szivűnek s kegyesnek láttatik,

A ki hazajahoz nagyon kívánkozik,

Bátor szivű akár holott találtatik,

Minden tartomanyon vig őrömmel lakik.”[14])

„Oh Tündér földi dicöség,

Ninc benned semmi remenség.”

A keresztény hősök mellett két drámában az antikvitás neves bölcsei a képviselői a bölcsesség értékének: Diogenész Nagy Sándorral szemben hangsúlyozza a bölcs életformájának jogosságát /Nagy Sándor és Diogenész/ egy protestáns drámában (Kolozsvár, 1720. k.).[15] Diogenész olyan imponálóan helyezi szembe saját bölcsességét az uralkodói hatalomnak, hogy Nagy Sándor is tisztelői sorába áll. A szellemi függetlenség ennek a protestáns Diogenésznek legfontosabb értéke:

„De ki a túlajdon hatalmába bizik,

Mint én, máshoz soha a nem folyamodik.”[16]

A bölcsesség legfontosabb fokmérője ebben a drámában a szellemi függetlenség és a világi hatalomnak tett szolgálat megvetése:

Mondgy igazat, sokszor vé tőrik a fejed,

Hizelkedgyél s. hazúdgy, meg rúháznak téged,

Ints, fedgy, dorgálj, Tanitts, lészen ellenséged,

Légy edgyűgyű jámbor, bolond lesz a neved.

En vagyok a példa, mint láttyátok sorsom,

Jhol ez égy űress hordó az én Házom…”[17]

Külön kell beszélnünk azokról a drámaszereplőkről, akik a Bornemisza-féle Mester kései utódaiként egy (fő)szereplő mellett a lelkiatya- és tanító feladatkörét töltik be, birtoklóiként egyrészt a bölcsességnek, mely az életben való eligazodást, tulajdonképpen az Istennek tetsző élet kulcsát jelenti, másrészt a földi élethez szükséges tudományoknak, az elméleti tudásnak.

/Ágostonnak megtérése/ Az egyik ilyen típusú alak Simplicianus Kereskényi Ádám: Ágostonnak megtérése (Kőszeg, 1757.)[18] című drámájában. Fiktív szereplő, aki azonban összekötő kapcsot jelent a drámában a megtérés előtt álló Ágoston és a rá nagy hatást gyakorló, a színen azonban – a történelmi hitelnek megfelelően – meg nem jelenő Ambrus püspök között: ő Ágoston lelkiatyja, aki Ambrus utasításai nyomán segíti Ágoston lelki küzdelmét az igaz keresztény hit elnyeréséért. A dráma fejtegetések dialogizált sora, kevés cselekménnyel, Ágoston és Simplicianus gyakori és hosszú szópárbajaival. Bár Ágoston a főhős, és alakjában rajzolódik meg a hitét vesztett/kereső gondolkodó értelmiségi típusa, akinek értelme és akarata egyaránt ellene szegül a kereszténységnek, Simplicianus testesíti meg az ideális bölcselőt, aki megfogalmazza a földi tudomány elégtelenségét: „a’ Túdós Embereknek nagyobb része, merő speculatioban, az az, elme futtatásban tölti ideit. Nagy része Praxisban foglalatoskodik, mellyeknek semi haszna az üdvösségre.”[19] Az igazi bölcsességnek két összetevője van: az okosság és a szent élet, hiszen „a’ ki bölts, de nem Szent iletű, könnyen másokat meg-tsalhattya; a’ ki pedig Szent életű, de nem éppen okos, könnyen meg-tsalattatik.”[20]

Itt is felmerül, hogy a bölcsesség értéke kívüláll, független az emberi világ egyéb értékeiről. Ezt a magatartást Ambrus püspök testesíti meg a drámában („Ambrus, maga szemei elött viseli az Istent, az emberektől pedig sem nem fél, sem nem vár.”[21]), aki nem elvonuló, hanem politikailag is aktív életformát folytatott, és éppen életének olyan epizódját emeli be a szövegbe az író, amikoris a világi hatalommal összetűzésbe kerül a püspök. Ez az összetűzés azonban Ambrus sikerével zárul: a püspök nem engedi belépni a templomban a bűnös Symmachus hadvezért, majd leveleiben meg is védi álláspontját a világi hatalommal szemben, és ennek az értekezésnek fontos szerepe van Ágoston megtérésének folyamatában.

A fejtegetések érdekessége, hogy míg természetesen a szokványos közhelyek is megfogalmazódnak a darabban (pl. „Nem a’ gazdagságokban, nem a’ kintsekben, nem a’ testi-gyönyörűségekben, hanem a’ következendő örök életnek reménységében, oh Agoston! vagyon helyheztetve e’ jelen való életnek boldogsága.”[22]),  az ember és a független emberi személyiség kiemelt helye is felvillan olykor a szövegben („Isten rendelése, hogy az Ember, ember által vezéreltessen…”[23]), mely talán nem független gondolat az európai felvilágosodás gondolkodásmódjától. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy Ágoston istenhite Pascal fejtegetésének logikájához nagyon hasonló: „Ha hiszem, hogy a Lelkünk halhatatlan, e’ nékem semire sem árthat; de ha nem hiszem ezen hitetlenségem nékem semire nem használhat, sőtt örökösen árthat.”[24]

/Salamon, Magyarország  királya/ A másik lelkiatya Andreas Friz drámájának szereplője.[25] A László elleni harcban vereséget szenvedő Salamon király az erdőben elrejtőzve öngyilkos akar lenni, mikor egy remete megmenti életét: bebizonyítja számára, hogy eddigi élete elhibázott volt, és a világtól elvonult remete-életre bíztatja.[26]

 A beszélgetés során az is kiderül, hogy a remete Salamon korábbi tanítója, akinek tanításait idejekorán nem fogadta meg az uralkodó. A remete életmódjából fakadóan ő kívülről, rálátással figyeli a világi hatalom körül ólálkodókat, és szemmel tartja a felnőtt Salamon király lépéseit is. Tudós voltára csak nevelői státusza utal, bölcsessége pedig abban áll, hogy a helyes utat ő mutatja meg a királynak. A drámaíró azonban nem az ő általa felkínált élet „szépségeit” ecseteli a drámában, hanem a világi hatalom hívságos és hamis voltát, az uralkodók magánemberként való boldogtalanságát és magányát: „Vajki ritka madár az Uralkodokhoz az igaz barátság! A koronát gyüröi, mint gyémántokat, ugy a sziveket is egybe soha sem kapcsollyák. Szerencsét vadász az Udvari Sereg, nem a királyokat, maga hasznát űzi…Ki méri hatalmos barattyát meg inteni? Es midőn a hizelkedök csoportos Serege más csoportos Serege más szemmel festi a dolgokat, ki hiszi meg szavát az igaz mondonak? Ki mér a királyok szaja ize ellen valamit szollani, és maga fejére ezzel veszélyt árasztani?”[27] Bár nyilvánvalóan a remete mint ideális értelmiségi jelenik meg a darabban, a dráma íróját elsősorban még az ő alakján keresztül is a világi hatalom illetve a jó és rossz kormányzás problematikája érdekli.

„Tíz lator Politikus közől kilentz veszi latrúl hasznát: előbb utóbb fejekre telik.”

A következő drámákban az értelmiségi ember a földi világ értekei között méretik meg, nem az elvonulás, kivonulás ideálját hirdetik, hanem a az értelmiségi értékek – ha úgy tetszik gyakorlati – hasznát bizonyítják. Az adott szituáció: a bölcs ember a világi hatalom szorításában erkölcsi biztonsága és intellektuális fölénye révén alakítja a történetet, a történelmet, dramaturgiai szempontból aktivitása igen nagy, sokszor a legnagyobb a drámában, és értékei legalább erkölcsi, de inkább fizikai értelemben is győzelemre segítik. 

/Constantinus Porphyrogenitus/ Faludi Ferenc Constantinus Porphyrogenitus-a (Nagyszombat, 1750. és Eger, 1754.)[28] ennek az ábrázolási típusnak egyik legszemléletesebb példája. Romanus, az „Ország’ Gond viselője”, a jogos örökös, Konstantinus helyett saját fiát, Artémius-t akarja a császári trónra ültetni. Szándékában a trónörökös nevelője, Basilius csellel akadályozza meg. Tulajdonképpen ennyiben össze is foglalható a dráma cselekménye. A jezsuita dráma klasszicista drámaszabályoknak megfelelő dramaturgiai elemei jól felismerhetőek ebben a drámában is: az intrikus, aki nem királyi személy, a két sírig hű fiatal barát és a cselekményt mozgató, a politikai szövevényeket átlátó hűséges alattvaló. Ez utóbbi Basilius, aki társadalmi státuszának megfelelően tudós ember, Konstantinus nevelője. A drámában azonban nem a tudomány képviselőjeként van jelen, hanem a legügyesebben manőverező politikusként, azaz bölcsessége itt elsősorban politikai tisztánlátást jelent. Az ő szájából hangzik el az a mondat is, mely oly nagyon beleillenék a jezsuitákat farizeusnak tartó köztudat szerint a cél és eszköz viszonylatát sajátosan értelmező vallási gyakorlatba, itt azonban egyértelműen világi viszonylatban nyer értelmet: „az igaz szeretet, és tiszta hűség, meg kívánja most egyszer” az „ál-artza” viselését, azaz az alakoskodást, az ellenség félrevezetését hazugság által.[29] Magatartásának értékét a politikai haszon mutatja a drámában, hiszen cselvetése sikerrel jár, és így a jogos uralkodó kerül a trónra. Az ő dramaturgiai szerepe a legerőteljesebb a darabban: ő irányítja a cselekményt, kiismeri magát az őt körül vevő világban, és céljait sikeresen meg is valósítja. Tetteit a jogrend igazolja, hiszen a valóságos örököst állítja az őt megillető társadalmi státuszba.

Az az értékrend azonban, mely a tudós ember alakjához többször is kapcsolódik a jezsuita drámákban, a világi értékek megvetése, és a lemondás mint legfőbb érték tisztelete nem az ő személyéhez kapcsolódik, hanem Konstantinéhoz, aki – a néző úgy érzi – megérdemelten kapja a koronát, hiszen lemondani is tud róla. Az uralkodásról ezt tartja: „a’ Tsászári pompa, ’s Királyi lakás, igen sovány jutalma tenger sok ’s keserű gondjainak. Kis eszem szerínt boldogabb az az ember, ki ezeket meg tudja vetni, annál, a’ ki kívánja, vagy bírja.”[30]

/Joas/ Dramaturgiailag egy piarista magyarítás hasonlítható a Konstantinus-drámához. Benyák Bernát Joas című Metastasio-átdolgozása,[31] amelyben Jojada főpap hasonlóképpen küzd a jogos örökös jogainak visszaállításáért, és alakjában éppúgy  megtalálhatjuk a cselekmény legfontosabb alakítójának tulajdonságait, mint politikai bölcsességét.[32] Míg az eddigiekben azt láttuk, hogy a konfliktus mindig a címszereplő körül alakul ki, addig itt a dráma felépítésében nem mellékszereplőként van jelen, hanem a konfliktus egyik pólusának képviselője. Joas, a címszereplő még gyermek, jogait Jojada védi meg a konfliktus másik pólusával, Athaliával szemben. Konspirációja annyira politikai jellegű, hogy papi voltát szinte csak az isten által szentesített cél érzékelteti. Értelmiségi voltát inkább státusza, mint aktivitásának tere mutatja épp úgy, mint Basilius alakjának megformálásakor a Konstantin-drámában.

/Iszonyán kegyetlenkedő Karakalla/ A politikus-bölcs alakjának egy másik változatát képviseli a minorita Kovács Boldizsár Iszonyán kegyetlenkedő Karakalla és az igazságért meghaló Papinianus című drámája (Miskolc, l767.), [33] amelyben az utóbbi címszereplő is egyfajta politikus-bölcs, „igen bőlcs, törvény tudo, Romai Polgar”. Bölcsességét azonban a dráma világán belül nem tapasztaljuk: sem jellemét, sem dramaturgiai szerepét ez nem jellemzi, csak az igazságért halni tudó meg nem alkuvás. Társadalmi tekintélye a darab világában kívülről igazolt, tényként ismerjük meg. Neki mint ilyen tekintélynek kellene legitimálnia a trónra törő Karakalla testvérgyilkosságát. Papinianus királyhű és a végletekig ragaszkodik az igazsághoz, ami a darab világában tud egyetlen igazságként létezni. Ezért képes feláldozni fiát is, mikor összeesküvőnek véli. (A méltán kritikus néző fejében azonban megfordul, hogy miféle politikai bölcsesség az, mely ilyen ítéletet képes hozni pusztán vádak és látszat alapján. Papinianus tehát mint bölcs becsapható, átejthető.) Ugyanezen igazság nevében hal meg akkor is, mikor Róma polgárai előtt nem hajlandó elismerni Karakalla tettének jogosságát, és a császár kivégezteti. („A’ mint emezt az igasság poroncsolta, ugy eztet azon igasság tilalmazza…Koporsomba velem edgyűt víszem igasságomot, te ellened pedíg boszu állásra gyulasztya Romának ígaz hiveit ma fogytíg ontando vérem.”[34])

Mint láthatjuk, a tudós és vallásos ember helyének a meghatározása az emberi értékrendben és a földi világban ugyanúgy visszatérő problémája a XVIII. századi értelmiségnek is, mint volt Bornemiszának a saját korában. Megméretik az olyan tudás, mely csak a prófétáknak, az Isten által kiválasztott embereknek a sajátja, akikben valószínűleg ideáljukat is láthatják a korszak papi hivatalt viselő értelmiségijei, elítéltetik a csak világi célokat szolgáló praktikus tudomány, és az igazi bölcs olyan mértékben alakítója tud lenni a saját és környezete sorsának, mely kompetencia vágyálma lehet annak a retorikát-poétikát tanító tanárnak, akiből azonban a továbbiakban akár befolyásos egyházi-politikai személy is válhat.

© Czibula Katalin, 2002