Egyed Emese

A gyászpompa

Látás és fantázia iskolája

                                                                                               „Holtom könnyű vala; még most is szeretlek.”

            Nem hazajáró, hanem (egyetlen, egyszeri  látomásként) hazalátogató asszonyi lélek mondta ezt holtteste felett virrasztó árváinak, özvegyének. Tehát: Teleki Mária – Ádámnak, Józsefnek, Sámuelnek, Johannának illetőleg gróf Teleki Lászlónak.  Már ha hiszünk a versnek, a szerzőnek Tanulmányunk elsősorban gróf Teleki László saját házastársát búcsúztató halotti verséről szól, az Egy jó asszony képéről, amelyet a maga szerkesztette, 1801-es emlékezet-könyvben olvashatunk;[1] de a jelentések feltárásához a kötet többi szövegére és más, korabeli, rokon funkciójú írásokra is utalunk majd.

*

            A mai ember számára feltűnő az erdélyi kulturális hagyomány temetéshez kapcsolódó gazdag szokásvilága. Az is egyre szélesebb körben ismert, mekkora fontossággal bírt a gyászpompa a XVIII-XIX. század társadalmi gyakorlatában.

            A temetési rítusok újra egyre nagyobb figyelmet kapnak, egyrészt uralkodók és főpapok, másrészt a parasztemberek temetésének vizsgálata gyakori, főként a társadalmi szimbólumok története okán: a temetés és újratemetés, a halott- és temetőkultusz jelentős tudományos tárggyá lett. Magyarul a XIX. század óta ismeretesek érdemleges feltáró tanulmányok a kérdésről.[2] A temetési rítusok szöveganyaga időnként a régi magyar filológiának is tárgya: tanulmányunkban a Kecskeméti Gábor által javasolt prédikációszerkezetnek különösen az alkalmaztatás része nyer jelentőséget.[3] (A verses búcsúztató akár az utolsó rész önállósodásának is felfogható). Természetesen területileg és időben is vizsgálható a művelődéstörténetnek ez a forráscsoportja, amelyet a ráhatás-személyiségformálás sajátos módozatának is tekinthetünk.

Törvény előtt a szokás

Az 1638-as nagyenyedi zsinat végzéseinek 1. pontja szerint prédikálni kell a halott fölött, de lehetőleg nem több ízben. Szónokolni nem ajánlott, s ha mégis elkerülhetetlen, mert az egyház hathatós támogatója, nemes ember az elhunyt: latin nyelvű legyen a szónoklat. A verses búcsúztatás (a „ritmizálás”) még kevésbé tanácsos, bár rendkívüli ünnepi alkalmakkor arra is sor kerülhet (lásd: „solemnitás”).[4] A XVII. században az egyházmegyei vizitáció jegyzőkönyve emlékeztet arra, hogy a helybeli lelkész a temetésen csak prédikációt (tanítást) tarthat, a szónoklatot (korabeli terminussal: orálást) nem vállalhatja, mert az az Evangéliumból nem következik; így mint a világi nyilvánosság műfaját a temetési orálást csak az iskola (értsd: a kollégium) teológus professzora gyakorolhatja.[5] A szerepek ilyen szigorú körülhatárolása a színházi rendtartásban bukkan majd fel évtizedekkel később: az énekeket csak kiművelt hangú énekes adhatja elő, a helyi és a vendégművész teljesítményét pedig különböző mércével mérik.[6]

            Látjuk tehát, hogy az előírások létrejöttek, mégis alkalmanként módosulhatott a gyászpompa tartama, eseménysora; többnyire  egyenes arányban az elhunytnak az egyház (egyházi iskola) részére nyújtott támogatásával.

 „Az emberek semmit nehezebben nem szenvednek, mintha valamely szokott dolgot, ha szinte hibás is az, valaki helybe nem hágy.”[7]

– az  először 1698-ban kiadott, halotti énekeket tartalmazó református énekeskönyv bevezető sorai a temetési szokások sokféleségére utalnak egy felekezethez tartozó közösségeken belül is, és arra, hogy a szokásokhoz való ragaszkodás tény (nem lebecsülendő elve a társadalom működésének).

 A mecenatúrának a társadalmi látványkultúrával való összefüggését ismerjük fel a zsinatok határozatait rögzítő, körültekintő megfogalmazásban.

            A XVIII. újra napirendre került a kérdés a reformátusok törvényhozó testületében. Abban a levélben, amely a szebeni Főconsistoriumnak az 1776. június 16-ra Újtordára összehívott Zsinathoz intézett ajánlásait tartalmazza, kétszer is előfordul a halotti búcsúztatás problémája. Először a tény megállapítása és az egyházközösségre vonatkozó következményeinek elősorolása történik meg (értsd: a személyközi viszonyok megromlása a búcsúztató szövege miatt)[8], másodszor megfogalmazást nyer a szokás (református) teológiai vitathatósága és bizarrsága.  A Főconsistorium azt javasolja, vizsgálja meg a zsinat, hogyan lehetne a halotti tanításhoz „ragasztott” alkalmaztatást és búcsúztatást (kiemelés – E.E.) mint szokást megtűrni vagy változtatni.[9]

            Valóban szokásnak kell az egyre terjedelmesebb és jelvonatkozásaiban egyre gazdagabbá váló gyászünnepet tekintenünk.

            Az egyházi főhatóság (mint állandó értekezlet) érzékeli a szövegegyüttest: hármas tagolásról pontosabban három szövegtípusról tesznek említést, ezek: tanítás –alkalmaztatás–búcsúztatás. A főhatóság az elsőt tekinti olyannak, amely minden tekintetben helyénvaló. A nyomtatvány az élőkhöz szól. Nemcsak a halott emlékének rekonstruálását szolgálja, hanem társadalmi kapcsolatainak rögzítését, kijelentését is: az élők számára, tudomásul vétel végett. Az egyént reprezentáló történet a gyászkönyvben többször is megfogalmazott életrajz, amely nemcsak az elhunyt idealizálását segíti elő: elvont eszmények közvetítésére, népszerűsítésére is alkalmas. 

            De lássuk, mi is volt a tényleges kifogás az „alkalmaztatás” és a búcsúztatás ellen.

            Az első, az alkalmaztatás átírja az életrajzot, földi embert ajándékoz meg a tökéletességnek a protestáns kereszténység szerint csak Istent illető jelzőkkel.[10]

            A második, a ritmizálás valószerű alkalmat teremt a halottnak a „megszólalásra”.[11] (Mint Bessenyei Ágiáris keservében Ágisnak, Teleki László verses búcsúztatójában az elhunyt feleségnek a drámai jellegű helyzet kínál alkalmat a megszólalásra, a „feladatkiosztásra”: arra, hogy felmentse férjét a valamikori fogadalom alól, polgári hasznos tettekre való buzdítással rábírja a gyász eltávoztatására, világi életben való kibontakozásra.)

            A Zsinat napirendjén szerepelt is a kérdés a javaslatnak megfelelően, döntései szabályozni kívánják a református temetés további rendjét.

            A zsinat Intimatumai között a harmadik

„a halottak felett téjendő tanittásokhoz törvénytelenül ragadott, unalmas és alkalmatlan alkalmaztatásokat, és az atyafiak között sok háborgást és egyenetlenséget szülő búcsúztatásokat akarja vagy simpliciter tolláltatni, vagy pedig azt rendesen modificáltatni”[12]

(kiemelés – E.E.). Ugyanakkor a jegyzőkönyv egy XVII. századi határozat érvényességét emlegeti, kéri számon.[13]

            A jegyzőkönyv szövegében jól követhető az egyházi hatóság állásfoglalása: a vallásosságot visszarendelni ellenőrizhető eredeti „medrébe”. Konkrétan: az egyházi hatóság s ezt követően a helyi papok első feladata a gyászpompa szövegének különálló részekre bontása. Az Intimatum továbbra is fontosnak tartja a temetéskor szokásos beszédek első részét, a halott felett való tanítást, mivel az az élők keresztényi szellemben való irányítását szolgálja, és mert – fontos érv – a keresztyének között már általánosan elterjedt.

            Kemény bírálattal illeti azonban a temetési szokások egyéb szövegeit („a kiterjesztést”), és a tanításhoz ragadt illetlenségeknek nevezi. Első megállapítása ezzel kapcsolatban az, hogy az „alkalmaztatás” tudatosan változtat a tényeken: az értékviszonyokat mind pozitívként állítja be, az elhunyt személyt (bármilyen is  volt életében) mint minden gyarlóságtól mentes jó keresztényt mutatja be.[14] Másodszor a temetési szöveg hatáskeresését marasztalja el az Intimatum, a nyilvánvaló törekvést a meghatódás kiváltására; a könnyekre, zokogásra fakasztás szándékát. (Nem nehéz itt a comédie larmoyante – a könnyeztető dráma felé megteremtenünk a kapcsolatot.)

            Az irodalmi ízlésdiktátornak bizonyult Kazinczy Ferenc az erdélyieket ugyancsak megrótta az „ízetlen szokás” miatt, mégis méltányosnak tartotta de a nemzeti jelképtár építgetése jegyében a neves halottaknak való utólagos emlékállítást. [15]

*

A gyászpompa szövegének (gyakran emlékezetkönyvben megjelentetett) búcsúztatóit mint a  gyászos teátrum felvonásait tekinthetjük: egymástól valóban különböznek nemcsak a megszólalót, hanem gyakran a szövegmódot vagy a verselést tekintve is.

            Egy-egy család temetés-eseményei pedig mint tematikus ciklusok kapcsolódnak (és kapcsolhatók) egymáshoz  az ismerősök, a temetések mindenkori közönsége tudatában. Valóban: a legtöbb esetben megfigyelhetők a szövegszerű visszautalások egyik temetés beszédeiben a korábbiakra: a Szentírásbeli textusok és a saját stílust „hozó” szónokok mellett[16] ezek teremtik meg az egyes gyászünnepek nyelvi oldalának koherenciáját.

Közbevetés az elvárt és emlékezetes gyászeseményről

            A XVIII. századi levelekben és naplókban a látványosságok leírása, a látványos események elbeszélése, kommentárja nem különbözik annak függvényében, miről van szó: farsangi alakoskodásról-e, processzióról, komédiajátszásról vagy éppen gyászszertartásról.[17]

            Barcsay Ábrahám, a testőrré, majd császári katonává lett erdélyi nemes megőrizte érdeklődését a gyászünnepek iránt. Orczy Lőrinchez szóló legkorábbi leveleiben már beszámolót kér idős barátjától Grassalkovits Antal temetéséről:

            „Nagyon fog kőtőlezni a Mlgs Generalis Ur ha a Gődőllőn léjendő halotti pompákrol valamit méltoztatik tudositani, nem azért mint ha halálra készűlnék, hanem azért hogy annális Kedvesebb festék alatt láthassam az ollyas ſzomoru dolgokat ..., ”[18] - írja patai kunyhójából 1772 február 5-én.

            A látvány közvetítése maga is értéknek tűnik ebben a felfogásban: mellesleg a beszámoló sok, Barcsay számára ismert elemet tartalmazhatott, hiszen a költő mint császári tiszt a Grassalkovits-család familiárisa volt. A következő levelében Barcsay meg is köszönte a gyászos látványosságok részletezését. (Kár, hogy ma már nem hozzáférhető Orczynak ez a Grassalkovits-temetést taglaló levele.):

             „Patay Kunyhombol 6dik April –772. (...) „Boldogult Groff Grassalkovits halotti pompájának le irását olvastam, és az egész gyászbol ugy részesűltem, mintha szinte magam személlyembe jelen lettem volna.”[19]

            Fontosnak tartjuk a Barcsay-szövegben a gyászból való részesülés gondolatát, amely az esemény antropológiai természetét jelzi. Mit is kapott? Halotti nyomtatványt (kártát, címert), amint az Erdélyben szokás volt, nem remélhetett. Csak a képzeletben tovább árnyalható és részletezhető narratívák szolgáltak temetési ajándék gyanánt az elmélkedőnek. 

Rettegi György erdélyi köznemes naplóinak jellemzője az elbeszélt a temetés-események sokasága.

Nemcsak a ravatal összképére, hanem a temetés megszervezésére is figyel, a szimultán torokra, a pompa fényét nevelő illusztris egyházi szónokokra, a beszédek további sorsára is. Altalában jelentős reflexiókat is fűz a gyászhírekhez. Az illendőség kívánta, hogy a beszédeket nyomtatott formában is megörökítsék:

 „19-na Septembris temettetett a szegény gr. Bethlen Lajos úr. Kolozsvárt volt a halotti solemnitás, a testét vitték Bethlenbe. Fekete bársonnyal volt bevonva a koporsója, sűrűn megverve nagyfejű ezüst szegekkel, a két oldalán pedig ezüst pléhből kivágott betűkből: Ludovicus Comes de Bethlen, natus 1724, denatus Ao. 1779. Igen sok nép gyűlt volt. Borosnyai Simon a marosvásárhelyi pap és Verestói György kolozsvári pap predicáltak dicsőségesen. Gondolom ki is nyomtatják. Öt háznál volt konyha, csak a deákok számára öt szakács főzött.”

A jelentős létszámú deákság a temetés meghívottai között a zene megbecsülését mutatja ebben a családban.

 Más esetben, amikor nem adják meg a (szerinte illendő) módját a temetésnek, a naplóíró Rettegi nem fukarkodik a bírálattal.

Két Mária

A néprajz a temetési szokásokat vizsgálva Van Gennep[20] óta a halál beállta miatti anarchia megszüntetésére tett kísérletként értelmezi mind a cselekedeteket, mind az ekkor használatos szövegeket.  Az európai parasztságra vonatkoztatja kísérleteit. Keszeg Vilmos kolozsvári kutató is inkább a parasztság szokáskultúrájának vizsgálatára tartja alkalmazhatónak az elvet. Kérdés, hogy érdemes-e ezzel a rendszerrel megközelítenünk az erdélyi és a magyarországi protestáns nemességnek a temetéshez kapcsolódó viselkedését is, hiszen a családok teljesen kész viselkedés- és ezen belül retorikai mintákkal rendelkeztek a halállal beálló helyzetre. A kiterjedt és összetartó családban a temetések gyakorisága az eseményhez való viszonyulást is befolyásolta.

Teleki Ádámné Wesselényi Mária alakját is őrzi egy, a gyászünnepén elhangzott prédikációkból és akkori meg később írt versekből összeállt emlékkönyv. Dolgozatunkban ő felel meg az anya/anyós/nagyanya alakjának) Ebben a könyvben a prédikátor Verestói György[21] olyan jelképekre építi a halott érdemeinek és emlékének szentelt gondolatmenetét, amelyek az egyházi szertartás képi-fogalmi világából és a temetési szokásokból következnek.[22]

„Óh, ha szemléltethetném veletek ennek a’ Mennyei Leányzónak és Meny Asszonynak  ezt a’ ki beszélhetetlen lelki örömét!” (E vv)[23]

Miután az elhunytat mint égi angyalt megszólaltatta, gyászos teátrumról beszél a prédikáló (kiemelés – E.E.):

„Képzeld azt, mintha most azt mondaná tenéked: „Mit tselekeszel eddig tartott szerelmetes férjem? (...)”[24]

Fontos az is, hogy a fantázia működésére apellál (a színházi konvenció képzelet-elemét asszociáljuk). Véleményünk szerint erre az angyal-képre is visszautal a Teleki Lászlónét búcsúztató 1800-as látomás (illetőleg tudós szerzője).[25] Teleki nemcsak tettek igéretével válaszol majd az ehhez hasonló kérdésekre, hanem  festői, sőt transzcendens képekkel: a gyakorta rigmusszerűen monoton verses búcsúztatóban valóságos képzetalkotó filozófia nyomait fedezhetjük fel.

A szónok (Verestói) ugyancsak hangsúlyosan fogalmazza meg beszéde megjelenítő aspektusait: bár maga a megjelenítés csak ideiglenes: rövid ideig tart. Tudatosítja a kép teremtett voltát, a gyászolókat mint egyazon játék színpadi alakjait-bábjait aposztrofálja:

„És a’midőn már Méltoságos Grof Ur, szerelmes Házas-Társodnak mindjárt illy’ édes szavait hallattatám Te veled, nem szóllok-hát többet te hozzád, hanem magam részemről e’ Gyászos Theátrumról elábotsátlak”. (F vv)

Anya és lánya is a Mária nevet viselte. Itt jegyezzük meg, hogy anyának és lányának ugyanazt az igerészt választja mottóul a búcsúztató –  János XI, 28-29. – Verestói György 1786-ban, Teleki László 1800-ban).

 Ján XI.28,29 "Mária, a’ Mester íméjelen vagyon, és tégedet hív! A’ pedig, Mária, mihelyt ezt hallá, fel-kele hamar, és hozzája, t.i. JÉ’SUShóz méne."[26]

Ezek majd az alkalmazásban a név adta analógia retorikai-poétikai lehetőségeit kínálják.

Öt hónappal halála előtt vált el férjétől Teleki Lászlóné. (Egyik prédikáció konkrétabban , a férj búcsúztatója áttételesebben utal is erre.) A temetés közönsége előtt nem volt titok ez a helyzet, így a gyászos látványosság minden apró része, szöveges utalása, a (volt) férj viselkedése, terjedelmes költeménye mint egy családi tragédia közege telítődhetett jelentésekkel.

Erős volt a családi hagyomány és ezen belül a hajlam a női ág biográfiáinak összekapcsolására. A főrangúak fölött tartott temetési prédikációk leszármazási sztereotípiái az legalább két nemzedék méltatását jelentették (itt három nemzedékbe rendeződnek a nagyasszonyok: Daniel Polixéna[27] – Wesselényi Mária[28] – Teleki Mária[29]). A nyomtatvány az élőkhöz szól, nemcsak a halott emlékének rekonstruálását szolgálja, hanem társadalmi kapcsolatainak rögzítését, kijelentését is: az élőknek, tudomásul vétel végett. A közönséget az előszóban (kedves) olvasóként szólítja meg a megözvegyült szerkesztő: a férj, Teleki László. Ugyanakkor utal arra, hogy a szövegek megítélése az egyéni – szerzői és olvasói – fantázia függvénye: a versek „az ő képzelődések módja szerint”[30] lehetnek érdekfeszítőek vagy „hosszasak” (értsd: unalommal teljesek).

A széki Teleki család a halállal szemben keresztyén bátorságot és istenességet tanúsított. A nyomtatott temetési prédikációs gyűjteményekből a legközelebbi hozzátartozók (gyakran versben megírt) búcsúzása sem maradt ki. Házastárs, gyermek, testvér verses vagy patetikus prózai  vallomással adózott az elhunyt emlékének.[31]

A Teleki Lászlóné széki Teleki Mária emlékét őrző kiadványba többen is adtak munkákat. Az egyént reprezentáló történet a gyászkönyvben többször is megfogalmazott életrajz, amely nemcsak az elhunyt idealizálását segíti elő, hanem elvont eszmények népszerűsítésére is alkalmas.

„Tegyük fel, hogy bizonyos actiót  három különböző író, a történetek változása nélkül, ezen három különböző szempontból dolgozzon; Ugy fog tetszeni, mintha három különböző történet lenne. Mert amit az egyik felvett, azt a másik elmellőzte; amit az egyik közönséges vonásokba foglalt öszve, azt a másik különös környülményekkel bőven adta elő.”

– olvassuk Engel esztétikájában, amely Kölcsey előtt is (német eredetiben) sokak olvasmánya volt Magyarországon és Erdélyben.[32]

A mai olvasót leginkább a férj verssé lett gyásza indítja meg az emlékezet-könyvből.[33] De férfi és nő viszonyának, kapcsolattörténetének  ellentmondásosságára utal az egyik prédikációnak - a férjhez szóló – példája is, amely gondosan jelzi a várt és az elért hatás – a meghatódás – fokát:

„Keseredik érzékeny nemes szíved? Méltóságos gróf? Méltán! Mert igen keserü a’ pohár, mellyet a’ mindenható nyujtott tenéked.”[34]

Visszatérve a versre: Teleki László Gyászéneke bővelkedik dramatikus elemekben. A szerző egyáltalán nem tekinthető dilettánsnak: Teleki, akinek Voinovich Géza monografikus tanulmányt szentelt,[35] és akit száz évvel későbbi színháztörténetében Kerényi Ferenc is az Ágis szerzője epigonjának nevez, három valóságos drámát is írt. Még drámái előtt, marosvásárhelyi református kollégiumi évei idején keletkezett latin Castrum dolorisa, illetőleg másik műve, a magyar nyelvű Passio deplorandae sortis Pannoniae.[36] Életművében hangsúlyos a gyász témája, s ez nem a szakma velejárója,  mint az író papok esetében, hanem egyéni hajlam és döntés kérdése.

Ez a szerző büszke volt arra, hogy apját, de apósát is verses búcsúztatóval tisztelte meg: saját szavaival: „elénekelte” [37]

A divatos olvasmányok ismerője másként él, tervez, ír, mint a szigorú hagyománykövetők. Péczely József 1787-ben (második kiadását 1792-ben ) adta ki az angolból francia közvetítéssel fordított Young Éjtszakáit, 1790-ben a Hervey sírhalmai és elmélkedései című munkát. Ha érzékeny gyászirodalmat kívánt követni gróf Teleki László: nem szűkölködött mintákban. Péczely özvegyétől a gróf apja, Teleki József vásárolta meg az író könyvtárának 684 műből álló külföldi könyvállományát. A Hervey Sirhalmait Teleki Mária anyja, Teleki Ádámné Wesselényi Mária is lefordította, a mű kéziratban maradt, de a család számon tartotta.[38]

A gyászének szerzőjeként úgy viselkedik Teleki László gróf, mint a csoport számára fontos szimbólumok tudatos megalkotója. Mint a törzs számára jelentős tetteket kívánja megnevezni, elősorolni (felidézni) a haldokló nő gesztusait és a bennük feltáruló karaktervonásokat.[39] A róla szóló mű által halhatatlanságot szerezni az érdemes halandónak, emellett az alkotás gyógyító, az alkotóra nézve feszültségoldó hatásával is élni: ez a férj célja az Egy jó asszony képével, és az egész kötettel, a Teleki Mária sírhalmá-val. (Ne becsüljük le az alkotás-lélektani lehetőség e korai felismerését, közlését.[40] )

A nagyság vonzóvá lesz, a veszteség bemutatása  és a kísérlet valamiféle visszaszerzésére: ez a könyv tétje. A halál fenségessége mint nemes érzelem, mint tanulható (nyelvileg tagolható) érték jelenik meg a versben s az azt kísérő magyarázó jegyzetekben (mint – hogy folytassuk a megfeleltetések sorát – a színművek „félre” mondott reflexióiban).

 „Azt a’ készséget  ’s nyugodt elmét, a’ mellyel a’ néhai áldott feleségem halála oráján sőt egész nyavalyája alatt magát viselte: nem lehet bámulva nem szemlélni. Különös környül állásait ennek a’ mint egyenkét elő fordulnak, fel-jegyezni el-nem mulatom. Minden hizelkedés nélkül, egész bátorsággal el-lehet róla mondani azt a’ Frantzia mondást: Elle étoit le Héros de la mort.”[41]

A halál hősének titulálja tehát feleségét a verses búczúztató szerzője. (Hősnek: de itt mind a ’történelmi hős’, mind a ’mártír’ jelentés kizárt!) A testi szenvedés és a halál mint félelmetes ellenség egyfelől – a gyönge nő mint erős küzdőfél másfelől jelenik meg a javasolt fantáziajelenetben.

Egybekelésük emlékének komor fenségét az adja, hogy az ifjú pár a kendilónai templomban esküdött egymásnak hűséget (1788-ban), de pontosan a menyasszony anyja, Teleki Ádámné Wesselényi Máriának valaha a templomba helyezett hamvai fölött. Nász és halál ilyen összekapcsolása az esemény (már-már metafizikus) jelentőségét hivatott hangsúlyozni. 

„A Copuláltatásunk Erdéllyben, a’ Lonai Templomban esett meg, a mellynek alatta a’Néhai Ipam Lineájának kryptája vagyon: és ott is a helly ugy ki-választatott; hogy egyenesen a’ néhai Napám teste felett  állottunk azon Szent és Nevezetes Czérémonia alatt. Igen érzékeny, és szívre ható környülállás volt ez.”[42]

Figyeljünk oda: a menyasszony mintegy a rendező szerepét játszotta, amikor ily módon állította be a helyzetet (amelynek ő maga is főszereplője, látványeleme volt)!

            Itt jegyezzük meg, hogy Engel egyik értelmezésében valóban jelenvalóvá lehet a jó elbeszélés révén a múltbeli esemény, a képzelet:

„Az elbeszélő tehát sok grádicsokon közeledhetik a jelenvalóhoz; a képzeletnek az idő felcserélgetése által segédjére kelhet, hogy a jelenlét s szemmellátás felé könnyebben küszködhessen, de azt egészen a valóságban belé nem teheti úgy, mint a dialogista, akinél minden jelenvaló...”[43]

Az elárvult gyermekekhez fordul a gyászba borult férj, és –- miután tudatosítja bennük, hogy születésük okozta anyjuk halálát – leckét tart nekik anatómiából az asszony holttestét bemutatva: a theatrum anatomicum szokása most nemcsak természettudós férfiak titka, a „képmutogatás” a nyilvánosság előtt zajlik.

        "Huzzátok-el azért e’ fejér lepleket,

   Hadd oktassak itten négyen benneteket (...)"

Először a halott nő arcát, majd külön szemét, arcbőre színét, homlokát, keblét. Később gróf Fekete János éppen ezt a mikroszkopizáló, a fiziko-teológia hatását mutató leskelődést tartja kegyeletsértésnek:

"Test bontássá váltak halottas verseink."

Tovább megy a bírálatban: a tagok egyenkénti dicséretét, ereklyévé magasztalását egyenesen bálványtiszteletnek titulálja.[44] (A színibírálókéhoz hasonló éllel.)

 Verses búcsúztatójában a továbbiakban Teleki (még mindig a színház a színházban koncepciója jegyében, hiszen gyermekeinek „mutat”, magyaráz hogy a közönség többi része is értse) a halott asszony (kinyújtóztatott) testét mutatja meg, de ennek részeit már nem fedi föl: hirtelen elhallgatással, föltámadt szemérmességgel előbb a lélekre vezeti vissza a figyelmet, aztán javasolja (gyermekeinek) a mindannyiuk számára drága test visszaburkolását:

"Fedezzétek hát el e’ kedves tagokat "[45]

Ha a megszólítás sorrendjét figyeljük: a gyermekekhez, a testhez, majd magához az elhunythoz fordul a gyászoló férj: utóbbi esetben az ideálkép megrajzolásának biografikus szándékával. Aztán a jelenlevőkhöz szól egyenként vagy családonként, és rendre fogalmazza meg viszonyukat az elhunythoz: a barátnőét, a rokonokét, ismerősökét. S amikor ismét az eltávozottat szólítja meg, az már fogadalom, tett értékű szó:

"Semmi el nem szakaszt többé engem tölled;

            Nem fogok távozni, Máriam! mellőled."[46]

Valamikori mennyegzői fogadalma szerint Telekinek feleségével együtt kellett volna meghalnia.[47] Nem váltotta be ígéretét, a helyzet – a szavakba is foglalt „jelenet” – másként alakult: nem házaspárt sirat a gyász- és olvasóközönség, hanem (csak) nőt, anyát. Hogy ezt az ígéretet más is számon tartotta, arra példa Voinovich Géza, gróf Teleki József irodalmi munkásságának értékelője, aki felrója neki, hogy hamar vigasztalódott.[48]

Az gyászünnep tagolásához nemcsak a különböző szövegek és szónokok által képviselt változatosság, hanem szöveg és zene váltakoztatása is hozzájárul. Báthori Gábor a kötetbeli példában (prédikációja második részében) a temetés konkrét lefolyásából felidézi a kórus szavát:

„Itt a’ Chorus el-éneklette e’ következendő verseket:

Mária! Itt van mestered, magához hív tégedet!

Az ő szavát jól esméred, add-meg néki Lelkedet.

Értem; hozzá sietek, Érte mindent meg-vetek"[49]

Maria assunta: a mennybe vitt nő balladája

Teleki  keserves hűségesküje elhangzásakor kezdődik igazán a versbeli látomás: felhő száll alá, angyal ül a közepén,[50] egy „asszonyi személy” kezét fogja: közlednek. Akkor ismeri fel a szóló – Máriát:

"S közel jövén hozzám látám Máriám ez”[51]

Később helyesbít: Mária lelke volt a látogató.

Beszélne a megilletődött özvegyember, de az égi látogató int, hogy szólni kíván. Leghamarabb elbocsátja kísérő angyalát:

"Köszönöm, jó Angyal! Hogy e’ hellyre hoztál,

Hív vezérléseddel serényen hordoztál.

Ezek kedvesseim: egygyütt kapom őket;

Ezekkel töltöttem sok kedves időket.

Véllek kell szóllanom; álly egy kisség félre”

Akkor magában beszél: fohásza a földi gyarlóságot, „bal-érzést” hivatott eloszlatni: hiszen halott szól az élőkhöz, lélek hús-vér emberekhez.

"Imhol kedvesseim! El-jöttem hozzátok;

Testem itt benn nyugszik, tsak Lelkem láttyátok."[52]

Mária halála, különösen mennybe menő lelke a korai keleti kereszténység toposza.  A test eltemettetik, a lélek indul mennybe. Másrészt az Újszövetség Máriájából nem annyira a szűziesség, mint inkább az anyai érzelmek együttese kap hangsúlyt:

"Már mint Anya szóllok, s’ hozzátok fordúlok

Gyermekeim! A’ Ti szivetekhez nyúlok.”[53]

A világkép szintjei – a földi és a mennyei – egyszerre láthatók a fantázia működése révén: az anya lelke az apa iránti bizalmat kívánja megerősíteni az árvákban:

"Mikor int Titeket, én kezem emelem

Az égben áldásért, ’s akképpen nevelem

Bennetek a hozzánk való szeretetet."

A mennybeli vendég nem időzhet soká, másodszor is szólítja az Úr:

"El-végzém dolgomat, fogd már meg kezemet

Jó Angyal! ’s vezéreld tovább lépésemet:

’S bár nehezen essék ezek’ el-hagyása,

Égi nyugalomra van szivem vágyása.

A’ mennyei Urhoz látom kell már mennem

Hiva az Úr; ’s ottan szükség meg-jelennem."

A mennybe vitt leány balladájáról, amelynek első változatát 1862-ben – mutatványként Kriza készülő Vadrózsáiból – Gyulai Pál közölte, monográfia készült az 1950-es évek végén.[54] A ballada változataira a Székelyföldön és a moldvai csángók között bukkantak: minden esetben leányról volt szó (a Székelyföldön Júlia, Moldvában Márton Szép Ilona). Teleki asszonyát testiségétől, földi kapcsolataitól megtisztítva láttatja. Az eltűnés ragyogó látomását, az assumptio-t idézzük:

"Ezt mondván, tsoportban láték sok felhőket

A’ földre le-szállni, ’s fel-emelni őket:

Igaz, hogy sebess volt égi utazása,

De a’ felhön által láttzék mozdulása.

Látám felénk intni kedves Máriámat,

Kézzel butsut venni e’ remek munkámat

Akkoron is áldott mindnyájan bennünket,

Sohajtások között kiáltyá nevünket:

Örömmel, és buval elegyült örtzája

Szive járásának volt igaz probája.

En-is ki-sirt szemnel (!) személlyét követtem

’S mind végig szememt rolla le nem vettem. (...)

Ekkoron még egyszer reánk le-tekinte,

Az Úr előtt értünk buzgó könnyet hinte:

Mutata mi réánk, ajánla bennünket;

„S látván érte nállunk fel-emelt kezünket:

Inté hogy ne sirjunk, mert már boldoggá lett;

Az Úrnak kezéből méltó jutalmat vett.

Ezzel az Egek-is bé-zárattattattak

S erőtlen szemeim többet nem láthattak."[55]

Amikor a menny kapujába ért, a megdicsőülés ajándékában részesült:

            "Fénylő korona tétetik fejére

S énekszó kezdődék a tiszteletére."

A kötetben Szabó András búcsúztatója egyenesen azzal a kijelentéssel zárul, hogy utolsó, gyerekeihez írott jóslatszerű levele bizonyság arra, hogy Teleki Mária nem volt földi halandó.[56]

A sziráki római.katolikus  templom 1785-ben festett mennyezetfreskója, Mária mennybevitele látható, Zirkler munkája! Nem zárjuk ki, hogy a látványemléknek a látomás kialakításában van szerepe. De Assumptio-kat a református gróf Teleki László bécsi nevelkedésekor, nyugat-európai útjában is bőven láthatott.[57]

Teleki versében a mennyet járt asszony búcsúzása, visszatérése az égi hazába olyan elemekből épül, amelyek az említett népballadán túl a keresztény ikonográfiából is ismeretesek: Mária mennybevitelének  példájára történik gróf Teleki Lászlóné Teleki Mária eltűnése a mennyei otthon kapujában, megkoronázása, képének elenyészése: mindezeknek lesz tanúja a (jobbára reformátusokból álló) gyászgyülekezet (és az olvasó). A felhők fölött ragyogó Mária a reneszánsz óta ismerős kép: Teleki versében markáns látványelem.

Itt pillantunk vissza a könyvben megörökített, epizódokra is bontható színjáték-szerű halotti pompára. A gyászesemény szerkezete a következő (modell):

I.                    koporsóba tétel a halottas háznál(virrasztás, sirató)

II.                 a test felvétele a halottas háznál

III.               gyászmenet

IV.              a sírnál

V.                 a test fölött (emlékezés)

VI.               halotti tisztességtétel (napokkal vagy hetekkel később)

VII.            emlékezet-könyv (mint családi szerkesztési feladat és gyászajándék)

A gyászjáték szereplői az emlékezetkönyv alapján (modell):

SZÓLÓK

Orátor (Báthori Gábor – Pest)

Prédikátor (Kolozsvári István – Szirák )

Férj (özvegy) és narrátor (Gróf Teleki László - Szirák)

Mária lelke

I. Poéta (Rácz István – Pozsony)

II. Poéta (Vadasdi István – Nagyenyed)

III. Poéta (Mátyási József –Pest)

IV. Poéta (Szabó András –Pest?)

V. Poéta (Ludwig Schedius –Bécs)

Kórus (diákok)

NÉMA SZEREPLŐK:

Az elhunyt Mária teste

Angyal (Az anya, Teleki Ádámné?)

Rokonok

Gyermekek (árvák)

            Ádám

            József

Sámuel

Johanna

Nevelt leány (gróf Teleki László húga, Dégenfeldné Teleki Anna)

I.                    Barátnő (Báró Tóth Prónay Sándorné Teleki Johanna)

II.                 Barátnő (Bethlen Gergelyné)

III.               Barátnő (Teleki Mária) és férje Rhédey Ádám

Sógor (Kendeffy János gróf Teleki Polyxena özvegye )

Unokaöcs (Kendeffy Ádám)

Távoll levő rokon (Teleki József)

Néne (Teleki Katalin özv. B. Alvintzi Gáborné

Az apa testvérének (Kordánénak) leszármazottai

Az anya testvérei

(L. B. Hadadi Wesselényi Miklós

B. Radák Ádámné Hadadi Wesselényi Zsuzsánna

L. Báró Bánffy Györgyné

Wesselényi Anna özv. Gróf Bethlen Lajosné)

Vendég családok

(Teleki, Wesselényi, Bethlen, Bánffy, Thoroczkai, Way, Dániel, Nalátzy, Radák, Rhédey)

Főméltóságok:

Erdély kancellárja (gróf Széki Teleki Sámuel –Bécs)

Erdély gubernátora ( Losontzi Bánffy György – Kolozsvár)

Egyszerű emberek

Az elhunyt tisztjei, szolgái, cselédjei, jobbágyai.

A temetés mint látványos iskola

            „a’ Lelki Tanitóknak (kiknek vagy könyveik, vagy idejük nincsen a’ könyvek fel forgatására) azon dolgokról több matériát adnánk: úgy annyira, hogy egy Prédikáczióból kettőt ’s hármat-is készithet az értelmes Lelki Tanito”[58] – javasolta a XVII. században a katolikus prédikátor.  

             A tanítás megfeleltethető a színpadi játék argumentumának, az alkalmaztatás a színpadi konvenciónak, a búcsúztató a színpadi beszédnek. Ugyanazok az információk (arról, milyen rokoni kapcsolatok fűzik össze a gyászoló gyülekezet tagjait) többször is elhangzanak, az ismétlődés ebben a helyzetben is elmélyíti az ismereteket

Iskolához kapcsolódik a temetés szokása a reformátusok halotti énekeskönyve szerint is: „ha temetés nem volna, oskolamestert nehezebben tartanának”[59] A szerző arra utal, hogy rendszerint a diákok éneke növelte a gyászpompát, s hogy temetési szereplésükért az oskolamestert jutalmazta a megszomorodott család.

Sugallások, utalások, látni- és elképzelnivalóban gazdag tanítások sorát jelenti a gyászpompa, a prédikátor által fogalmazott cím szerint is: A’ fő mester hivatalára késedelem nélkül el-ment Mária. Néhai méltóságos R.SZ.B grófné, széki teleki Mária asszony ő nagysága, méltóságos R. Sz. B. gróf széki Teleki László ő nagyságának a’ Cs.’ K’ felség arany-koltsos hivének, igen kedves, és el-felejthetetlen élete párja a’ kit utolsó tisztessége meg-adattatása alkalmatosságával szomoru halotti tanittásában, az élők-nek példáúl tett, ’ s előadott, a’ sziráki evangelikus templomban MDCCC esztendőbe aug 31 napján Báthori Gábor A’ Pesti Ref. Eklésia L Pásztora, és a’ Dunán innen lévő Superint, hites G.V. Notáriussa (kiemelés – E.E.). De a szomorú halotti szöveg nemcsak arra tanít sajátos jelrendszerével, hogyan kell a keresztény módra élni:

"Midőn halál ellen őket bátoritod,

Hogy kell jól meghalni, arra-is tanitod."[60]

Az átmenet rítusa elsajátíthatóvá, és ami több: megérthetővé válik a halandó ember számára.

Látványosságok nélküli lecke

Teleki Sámuel erdélyi kancellár szép reményekre feljogosító, de fiatalon elhunyt gyermekét, Ádámot szerény külsőségek között temettette el 1798 őszén, két évvel az általunk értelmezett  sziráki gyászesemény előtt.

A kancellárnak saját végtisztességére vonatkozó rendelkezései azt mutatják, hogy a gyászpompa hírnövelő és tanító szerepében nem hitt – de hát ő meggyőződéses jozefinus módra nem Castrum Doloris-t, hanem Tékát hagyott a „községre”.  Egyházpatrónusi megvalósításait  nem kívánta titokban tartani:

„Meg-hidegedett tetemeimet másutt ne temessék, hanem Koporsoba zárva vitessék Sáromberkire Erdélyben, és ottan minden pompa nélkül, ének szóval és egy Predikátzióval tétessék boldogult kedves  Feleségemnek tetemei mellé az örök nyugodalomra.”

Mégis Teleki végrendelete értelmében az Erdélyi Főkonsistorium, amelynek egyházközségeit és iskoláit egész életében támogatta, nyomtatott körlevélben szólította fel az erdélyi iskolákat a patrónus iránti hálát kifejező megemlékezésre szólította fel, vagyis, hogy:

„pompás Tzérémonia nélkül, Halotti tanítások tétessenek.”

(Kiemelés – E.E.) Nagyenyeden, Marosvásárhelyen és Kolozsváron ugyanazon nap (november 17-én, Teleki Sámuel születésnapján ) tartottak megemlékező istentiszteleteket. Az összehangolt istentiszteletek (harangszó, imák, prédikáció, gyülekezeti éneklés a templomban)  mint egyetlen, nagy, több színhelyen játszódó, összefüggő – fenséges esemény.

 (A prédikációk összegyűjtve 1825-től nyomtatott formában is terjesztették a néhai kultúrapártoló főnemes életére vonatkozó ismereteket.[61]

Konklúzió

A halottnak nyújtott végtisztesség a maga egyszeriségében, tervezettségében valóságos látványkülönlegesség volt helyiek és az e kultúrában kevésbé otthonosan mozgó meghívottak számára. A halott közelében világiak és egyháziak együttműködése volt megfigyelhető, az iskola kapuja is rendszerint megnyílt (hogy a temetésen részt vehessenek a diákénekesek). Nemzedékek cselekedtek együtt a szokás jegyében. 

A temetés alkalma a tanítás céljait is szolgálta: ez nemcsak keresztény morális elvek közvetítését jelentette, hanem a gyászoló család bemutatkozásának, vagyoni, társadalmi helyzetének – látványos, a keresztény egyházi jelrendszerből és a színjátszásból ismerős elemek révén való – feltárását is. Ezen belül egyes szövegek (esetünkben az emlékezet-könyv hitvesi verskompozíciója) szinte diszciplináris nézőpont-változatokban mélyítettek el az emberre, a természetre, a gyászközösség jelvilágára vonatkozó ismereteket és képzeteket.

            A gyakori és látványos, már megszokott rendben lezajló nemesi temetések egyszersmind a fennköltség iskoláit jelentették a barokk és a romantika mezsgyéjén: a színházi párhuzamnál maradva gyakorlatilag a tragédia-előadásokra jellemző várakozással, figyelemmel, érzelmi reakciókkal jártak. A „keservesek” (gyászolók), az actorok (szónokok) és a meghívottak olyan történések („produkció”) részesei voltak mindannyiszor, ami mai megítélésünk szerint is  megfelel a komplex (művészi) élménynek. Miközben a művelődéspolitikusok a hivatásos színház iráni közönyösséget ostorozták, a koporsók közelében a részvét cselekvő magatartás volt: a kora-romantika emberének érzelmessége, a világ anyagi és metafizikus oldalára irányuló megosztott figyelme az életre mint rendjét már elvesztett, de az istenséggel még kapcsolatban álló talányos látnivalóra irányult.

            A gyászesemények szokás mivoltuk miatt is leírhatók látványprodukcióként. A rájuk utaló emlékezetkönyvek, mint amilyen a Teleki Mária sírhalma, a szövegkönyv és a színházi krónika jellegzetességeit mutatják egyszerre. Amikor a művészi, napokig tartó temetés-események  és az emlékezet-könyvek szokása megszűnik (XIX. század), az ilyen átfedések már csak véletlenszerűek.

 Könyvészet

BARANYI Pál

1712    Imago Vitae, et Mortis. Az Eletnek és Halálnak Képe, avagy Halotti predikácziók, Mellyel Az Elök az Istenes Eletre 's-Bóldog Halálra, és Dicsösséges Fel támadásra tanittanak. A' Hóltak a' sirból a' férgeknek setét barlangjonkból, és a' rothadásnak megsenyvedt határiból az Eletre viszsza hozattatnak, Hogy az ö jóságos cselekedeteik az Elöknek emlékezetünkben élvén; a' Halál árnyékában fekvén-is éllyenek. Melly irattatott a' Halottaknak vagy koporsóba tételük, vagy temetésük alkalmatosságival Gyula-Fejérvárott. A' Jésus  Társaságából való P. Baranyi Pál által. (...) Nyomtattatott; Nagy-Szombatban, A' Jésus TÁrsasága Académiájának bötüivel Geich János által. M.D.CC.XII. (illetve M.DCC.XIX.) Esztendöben.

BÁTHORI Gábor

1801 A’ fő mester hivatalára késedelem nélkül el-ment Mária. Néhai Méltóságos R.Sz.B. Grófné, széki teleki Mária aszszony ő nagysága, méltóságos R.Sz.B. gróf, széki Teleki László ur ő nagyságának, a’ Cs. K. Felség arany-koltsos hívének, igen kedves, és el-felejthetetlen élete párja. A kit útolsó tisztessége meg-adattatása alkalmatosságával, szomoru halotti tanittásában, az élőknek példáúl tett, ’s előadott, a’ sziráki evangelicum templomban a MDCC esztendőben aug. 31. napján Báthory Gábor A’ Pesti Ref. Ekklésia L. Pásztora, és a’ Dunán innen lévő Superint. Hites Gen. V. Notáriussa. In: Teleki László gróf (s.a.r): TMS 1801. 3–53.   

BEKE Margit

1992    Főpapi temetési szertartások és halotti címerek a XVIII–XIX. században. Magyar egyháztörténeti vázlatok, 4 kötet Bp. 1992 65-69.

BUZOGÁNY Dezső, SIPOS Gábor (s.a.r.)

1999    Bod Péter: Erdélyi református zsinatok végzései. 1606–1762. Erdélyi református Egyháztörténeti Füzetek. Kolozsvár

BUZOGÁNY Dezső., Dáné Veronka., Kolumbán Vilmos,  Sipos Gábor (s.a.r)

2000    Erdélyi református zsinatok iratai. IV. 1790-1800. Kolozsvár (Erdélyi Református Egyháztörténeti füzetek 1/3)

BUZOGÁNY Dezső., Dáné Veronka., Kolumbán Vilmos,  Sipos Gábor (s.a.r)

2001 Erdélyi református zsinatok iratai. IV. 1790-1800. Kolozsvár (Erdélyi Református Egyháztörténeti füzetek 1/4)

DEMETER Júlia (szerk.)

2000 A magyar színház születése. Az 1997. évi egri konferencia előadásai. Mskolc, Miskolci Egyetemi Kiadó

DOMOKOS Pál Péter

1959.   Júlia szép leány. Ballada-monográfia. Ethnographia LXX. 13-60

EGYED Emese

2001    Mennyei Barátom! Barcsay Ábrahám levelezése Orczy Lőrinccel 1771–1789. Kolozsvár Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása ETF 234

ENGEL

Az elbeszélésről. 4. töredék. Engel estheticai töredékei. In: Kölcsey Ferenc Összes művei KFÖM

FARAGÓ József

1977    A mennybe vitt leány balladájához. In: Uő: Balladák földjén. 136-176. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó

GALAVICS Géza

Egy efemer építészeti műfaj hazai történetéhez. Batthyányi József castrum dolorisa. Építés, Építészet-tudomány. Bp., 497-508.

HONTI János

1962    Mesék és mítoszok halálról és halhatatlanságról Tanulmányok 265-271

HORVÁTH Izabella

2002    A XVII. századi halotti prédikáció sajátos narratív eljárásai (Kézirat, Kolozsvár)

JAKAB Elek

1882    Jakab Elek: A XIX. századi erdélyi halotti beszédek bibliográfiájához MkSz  102-103

KATONA Imre

Halottasének-költészetünk tiszta és átmeneti műfajai. Előmunkálatok a magyarság néprajzához. 10.133-144. Budapest

KECSKEMÉTI Gábor

1998    Prédikáció, retorika, irodalomtörténet. A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században. Budapest, Universitas (Historia litteraria 5)

KESZEG Vilmos

2000.   Szövegtípusok, szövegfunkciók és íráshasználat az aranyosszéki temetési szertartásban. In: Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya (szerk.) Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12 között megrendezett vándorgyűlésének anyaga. Különlenyomat. Szentendre

KILIÁN István

1988    Szomorú halotti versek Hatvani professzor felett. Különlenyomat a Déri Múzeum 1987. évi évkönyvéből. Debrecen 295-313.

KOLOSVÁRI István

1801    A’ testi halál nyereség azon kegyesekre való nézve-is, a’ kik e’ földön méltán mondatnak boldogoknak: mellynek igaz voltát ama’ szép, s’ ékes testtel, nagy dicső eredettel, gazdagsággal, virtussal, s kegyességgel ékes néhai R. Sz. B. Grófné, széki Teleki Mária aszszony ő nagyságának méltoságos R.Sz. B. Gr. Széki Teleki László urnak, felséges urunk arany koltsos hivének el-felejthetetlen drága emlékezetü kedves élete párjának halotti pompája alkalmatosságával augusztusak 31-dik napján 1800. esztendőben a’ sziráki templomban, együgyü halotti oratojában meg-mutatatta Kolosvári István A’ Sziráki Ev. Anyaszentegyház Lelki Pásztora. In: Teleki László gróf (s.a.r.): TMS 1801. 55-83.

MADAS Edit

2002 Középkori prédikációirodalmuk történetéből. A kezdetektől a XVI. század elejéig. Debrecen, Csokonai Universitas Könyvtár 25

MARTINKÓ András

 1977   A ”földi menny” eszméje Vörösmarty életművében. In: Uő: Teremtő idők.  Budapest,  Szépirodalmi Kiadó

MÁTYÁSI József

1801 Emlékeztető Cziprus mellyet A’ magyar Heliconról néhai mélt. R.Sz. B. Gróf Széki Teleki Mária szomoru Háládatossággal Plántált A’ Boldogultnak hamvaiban is tisztelője Mátyási József. In Teleki László gróf (s.a.r.): TMS 1801.153-168.

MELCHINGER, S

1979, 1980      Die Welt als Tragödie 2. k. München, 1980

NAGY Júlia

2000    Halottbúcsúztatók a színpadon In Demeter Júlia (szerk.): A magyar színház születése. 38-43.

NAGY Zsófia

2001    Asszonyok „árnyék-képe.” It 1. 23-41.

RÁCZ István

1801 Méltoságos R. Sz. B. Gróf Teleki László úr kedves élete párjának született Teleki Mária grófnénak ő nagyságénak véletlen halálára. Készitette igen hirtelen szomoru állapotjában Rácz István Pozsonyban 1800. In: Teleki László gróf (s.a.r.): TMS 1801. 141-148.

RETTEGI György

1970  Emlékezetre méltó dolgok. 1718-1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó

SZÁSZ Károly

1882    Idősb gróf Teleki László ismeretlen versei. Értekezések a nyelv- és széptud. köréből.  X.7.

SZABÓ Péter

1989    A végtisztesség. A főúri gyászszertartás mint látvány. Budapest.

SZILÁGYI FERENC:

1797    Halotti tanítás a napban öltözött asszonyról (Teleki Polyxéna) Kolozsvár   

SZILÁGYI Márton

1998    Kármán József és Pajor Gáspár Urániája Debrecen

Uránia III., 229-230

TELEKI László gróf

1801 Egy jó aszszony’ képe mellyet néhai Mélt. R. Sz. B. gróf széki Teleki Mária elfelejthetetlen emlékezetü felesége áldott hamvainak tiszteletére férji érzékenységgel felemelt gróf Széki Teleki László. In: Uő (s.a.r) TMS 1801. 87-140.

TELEKI László gróf (s.a.r.)

1801    Néhai gr. Széki  Teleki Mária sírhalma. Pest, 1801 A továbbiakban TMS

THAISZ András

1923    Gróf Széki Teleki László életírása. Tudományos Gyűjtemény 87-106.

VÁCZY János (szerk.)

1892.   Kazinczy Ferencz levelezése (a továbbiakban KazLev) III. kötet. Budapest, MTA

VADASDI István

1801    Gróf Teleki Mária emlékezetére. In: Teleki László gróf (s.a.r) TMS 1801.149-152.

VOINOVICH Géza

1899    Idősb gróf Teleki László irodalmi munkássága. ItK IX. 129-167.

© Egyed Emese, 2002