Gönczöl Andrea

Egy ismeretlen dialógusról

A „KülönbözőVallású két gyermekeknek egymás között való beszélgetések” címû hitvitázó dialógus eszme- és mûfajtörténeti háttere

Dolgozatunk tárgya a XVIII. század eleji Erdély eddig figyelemre nem méltatott, s a vallási polémiák mindennapjaiba bepillantást engedô dokumentuma. A „Különbözô Vallású két gyermekeknek egymás között való beszélgetések” címû mûvet eddig csupán néhány gyűjtemény (Kolozsvári Unitárius Kollégium Könyvtára, Országos Széchenyi Könyvtár) katalógusai regisztrálták, elemzésére, mûvelôdés- és irodalomtörténeti helyének kijelölésére még senki nem vállalkozott. Dolgozatunkak éppen ezért az alapmûveletek elvégzésére is vállalkoznia kell. Így számbavesszük a ránk maradt másolatokat, a másolatok idôpontjából, feljegyzéseibôl, valamint egyéb jellemzôibôl megpróbálunk következtetéseket levonni keletkezésük idôpontjára vonatkozóan, hogy ily módon közelebb kerülhessünk a megírás idôpontjának meghatározásához. Ezután a mû elsô értelmezésére vállalkozva, rövid tartalmi ismertetést közlünk, amelyet egy kísérlet követ a mûvecskének a reformáció, illetve közelebbrôl az unitarizmus jegyében ránk maradt dialógus-irodalomban való elhelyezésére. E poétikai, elsôsorban mûfajtörténeti elemzéskísérletet a mû legfontosabb teológiai tételeinek áttekintése követi. Ez nagy mértékben támaszkodik Szentábrahámi Lombárd Mihálynak a XVIII. század derekán született nagy dogmatikai összefoglalására, hiszen a szembesítés során beigazolódott, hogy a Dialógus hasonló, olykor csaknem azonos módon fogalmazza meg a párbeszéd során elôkerülô hittételeket. A teológiai elemzés eredményének előrebocsátásával elmondható, hogy a művecske szerzője az unitárius teológia kérdéseiben jártas, a korabeli vitákat jól ismerő személy lehetett, minden valószínűség szerint egy unitárius lelkész vagy iskolamester. A mű pozitív értékelése mellett szól az az érv, hogy formáját tekintve irodalmi alkotás, hitvitázó dialógus, melyet akár bemutathattak, előadhattak közönség előtt. A dialógus a szerző nagyfokú műveltségéről, a történelmi adatok alapos ismeretéről tanúskodik.

A dialógus három másolatban maradt ránk. E másolatok jellemzôirôl és zövegkörnyezetérôl a következô állapítható meg:

1. A Kolozsvári Unitárius Kollégium Könyvtárában található. Jelzete: MsU 1105. A mû egy olyan kolligátum része, amelyet az ismert egyháztörténész Kénosi Tõzsér János állított össze.

Címe: Külömbözô vallású két gyermekeknek egymás között való beszélgetések. A mû a kolligátum 49-92. lapján található. Lakó Elemér katalógusa /1./ nem regisztrálja az 57-60.oldalak közötti hiányt, valamint nem tünteti fel, hogy a másolat nem tartalmazza a mû befejezését.

2. A Kolozsvári Unitárius Kollégium Könyvtárában található. Jelzet: MsU 1068. Lakó Elemér katalógusa nem regisztrálja. Cím: azonos az 1. változatéval. A másolat egy kolligátum része. A gyûjtemény másik darabja egy unitárius vitairat: Agyas elméktõl Gondolt csekély elmék ütköztetõ tsufos ellen vetések megfejtése. A dialógus a kolligátum 4 -52. lapján szerepel. A kötet a teljes szöveget tartalmazza. A párbeszéd befejezése után egy egy Panasz nevet viselõ szövegrész is olvasható. A másolat keletkezésére vonatkozó információkra az alábbiakban visszatérünk.

3. Az Országos Széchenyi Könyvtár példánya. Jelzet: Oct. Hung. 115.

Cím: Két különbözõ vallású gyermeketskéknek egymás között való beszélgetések az unitaria és katholikus vallás felõl. Az önálló, XVIII. századi másolat teljes. A szöveg történetérõl csupán annyi állapítható meg, hogy Jankovich Miklós gyûjteményébõl került az OSZK-ba.

II.

A másolatok ismertetése után néhány olyan információt közlünk, amely némi fényt vet a szöveg történetére és használatára.

A névtelen és datálatlan mû keletkezési idõpontjára és esetleges szerzõjére vonatkozóan a 2. számmal jelzett másolatból meríthetünk megközelíthetõ információkat. E kérdéskör körüljárását az teszi lehetõvé, hogy ebben a kolligátumban possessor-bejegyzések is olvashatók, amelyek legalábbis kiindulópontot jelenthetnek a további vizsgálódás számára.

Lássuk ezeket az információkat: A kötéstábla belsõ oldalán a következõket olvashatjuk:

„Botar Simoné ez a Könyv irta az 1827dik Esztendôben Decembernek a 8dik Napjan. Botár Sári olvas Bellõle. Vernes István tulajdona 1892-ben.” A dialógus végén, az 58. lapon ez a megjegyzés szerepel: „Vege.Scriptus et per Andream Botár Anno 1755 die 14-ta Junij. Írta Botár János."

A dialógus utáni üres lapokon a következõ megjegyzések olvashatók:„ Nem ugy verik nállunk a cigányt. A beregszászi bírónak lovát ellopta egy cigány. Bizonyos idô múlva egy vásárban megismervén a lovát a tolvajokat.

Brotár Simon

fia

Botár János, ennek

leánya fia

Botár Anna Botár István

ennek

fia

Vernes István

tulajdona. 1890. 1891. Toroczkó.

Királyné parancsalattya küldetett 1753- ban elsõ Napján Januáriusnak Andreas Brotár".

Ezek a megjegyzések nehezen értelmezhetõk ugyan, de azt mindenesetre világossá teszik, hogy a mûvecske Mária Teréziának az unitáriusokat sújtó 1753-as rendelete elõtt keletkezett. Ha ezt szembesítjük a mûben elszórtan szereplõ további megjegyzésekkel, amelyek mindegyike arra utal, hogy az unitáriusok elnyomott helyzetben vannak (kevés a templomuk, nincs tanítójuk, hiányt szenvednek iskolákban stb.), akkor aligha juthatunk más következtetésre, mint hogy a mû az egyre erõteljesebb katolikus restauráció idõszakában, tehát valamikor a XVIII. század elsõ évtizedeiben keletkezhetett.

Ezt alátámasztja a „scriptum et per Andream Botár Anno 1755 die 14-ta Junij” megjegyzés is, amely nyilvánvalóan a másolás idõpontjára vonatkozik.

A szöveg további sorsára vonatkozó információk összefüggnek mindazzal, amit a Botár család történetét illetõen kihüvelyezhetõk e megjegyzésekbõl. Tényként állapíthatjuk meg, hogy a Botár család állandó olvasmányként használta a kolligátumot, amelynek szempontunkból fontos szövegét tehát Botár András másolta le 1755-ben, s a kötéstábla belsõ oldalán olvasható megjegyzés az egész kolligátum összeállítására vonatkozhat. Nem jutottunk ugyanakkor közelebb a szerzõ személyének megállapításához, amely a jelenleg rendelkezésünkre álló információk alapján aligha lehetséges. Az alább következõ teológiai elemzés legfontosabb eredeményének elõrebocsátásával csupán annyit mondhatunk, hogy a mûvecske szerzõje az unitárius teológia kérdéseiben jártas, a korabeli vitákat jól ismerõ személy lehetett, minden valószínûség szerint egy unitárius lelkész vagy iskolamester.

III.

Az alábbiakban ismertetjük a dialógus tartalmi vázlatát, valamint a mûben kicsúcsosodó vitapontok teológiai, dogmatikai hátterét.

A dialógus két gyermek hitvitája. A mû igen kevés körülményre utaló megjegyzést tartalmaz, tehát a tulajdonképpeni párbeszéd adja a szöveg egészét.

A cselekménynek sem a helyszíne, sem az ideje nincs rögzítve a mûben. A személyek tulajdonságait tárgyaló leírások szintén hiányoznak belôle. Egyedül a családjukkal kapcsolatos megjegyzések azok, amelyek nem a hitvita részelemei, de az utánuk következô mondatok már a két vallás összeütközési pontjait vázolják fel.

A pápista félnek az eretnekségre vonatkozó megnyilvánulása máris kiváltja a két gyermek között az elsô nagy vitát az eretnekségrõl.

A szerzô nagy „lehetôséget" aknázhat ki azáltal, hogy az unitárius és a katolikus vallás dogmatikájának részletes megtárgyalására és összehasonlítására két gyermeket szerepeltet dialógusában. A gyermekek esetében – gondoljunk életkori sajátosságaikra – indokolt a két vallás tételeinek részletes bemutatása.

Sok hitvitapontot vonultat fel a szerzô mûvében. A fôbb összeütközési pontok a következôk: az eretnekség, a Szentírás igazsága, Krisztus személye, a keresztség kérdése, a mise, az üdvözülés, a pápa személye, a világi élet, a böjt, a házasság, az Isten szeretete.

A dialógusban szereplô vitapontokat úgy elemeztük, hogy összevetettük „A Keresztény Hittudományok Összege az unitáriusok szerint (Kolozsvár, 1899., fordította:Derzsi Károly)” címû mûvel, amely az unitárius vallás tanainak részletes összefoglalása. Mielôtt rátérnénk a dialógus elemzô tárgyalására, ismertetni szeretnénk ezt a nagy jelentôségû mûvet. A Keresztény Hittudomány Összege címû könyvet Szentábrahámi L. Mihály püspök írta „Systema Universae Theologiae Christianae” cím alatt, valószínûleg még püspökségét megelôzôleg. Szentábrahámit 1758-tól 1786-ig Ágh István követte a püspöki székben, aki szintén ezt a tankönyvet használta és 1784-ben II. Józsefhez folyamodott kiadatási engedélyért.

A mû 1787-ben jelent meg Kolozsvárott. Megjelenését tehát sem Szentábrahámi Mihály, sem Ágh István nem érhették meg. 1833-ban Kozma Mihály lelkész és esperes fia, Kozma Gergely a magyar nyelvre lefordított mû kiadatásáért az Ürmösön tartott zsinati fôtanácshoz folyamodott, de a fordítás kéziratban maradt.

Az 1850-es években Székely Mózes püspökhelyettes lefordította a mû egy részét, de nem tudta kiadatni. Az 1898. évi Egyházi Fôtanácson a papnevelô intézet körül folyt vita idején Kálnoki Bedô Albert földmûvelésügyi nyug. államtitkár 500 forintot ajánlott fel a mû magyar nyelven való kiadására. Ezután már sikerült megjelentetni a mûvet magyar nyelven. A fordítást Derzsi Károly tordai tanár vállalta magára.

Néhány, az említett kérdéskörök tartalmához szorosan kapcsolódó idézetet közölnénk azzal a céllal, hogy az eddig ismeretlen dialógus szövege hűen álljon előttünk.

Érdekes, cselekményre vonatkozó célzást tartalmaz a dialógus következõ párbeszéde:P.:„Bizonyára ariánus vagy, mert csak a Szentírást forgatod. Mi nemigen olvassuk a Szentírást. Én is, mivel gyermek vagyok, annál inkább nem tudom, de megkérdezem a paptól.U.: Nem bánom kérdezd meg!" /4./

A szituációra utaló elemek hiányoznak a hitvitából, de itt elképzelhetünk egy olyan helyzetet, amely szerint a pápista gyermek látogatást tesz papjánál, hogy megvitassa vele a fent említett kérdéskört.

P.: „Azt mondja a pap, hogy meg van írva /Tit.3:10/, hogy az eretnekeket el kell távoztatni, sőt azt mondja Szent János II. levelének 9. és 10. verseiben, hogy az eretnekeknek köszönni sem kell. „ /5./

Ennél a vitapontnál az unitárius gyermek „apja nevében” érvel, vagyis elképzelhető az a szituáció, hogy ő is valaki segítségét kéri a hitvitához.

A párbeszédes elemeket összehasonlítva arra a megállapításra juthatunk, hogy a katolikus fél megnyilvánulásai általában rövid kérdésben, vagy felszólításban jutnak kifejezésre. Az unitárius válaszai viszont hosszas érvelésbe bocsátkozó, kifejtõ, részletezõ megszólalások.

Fontos megjegyeznünk, hogy a felsorolt dogmatikai pontokon kívül nagyon értékes történelmi és mûvelôdéstörténeti ismereteket is közvetít ez a dialógus. Ezek az utalások általában az unitárius gyermek megszólalásaiban kerülnek felszínre, bizonyítva az unitárius sokoldalú mûveltségét, alapos tudása:nyagát. Alább olyan példákkal szeretnénk szolgálni, amelyek az unitárius fél művelődéstörténeti jártasságát igazolják:

„..azt is hallottam a preceptoromtól, hogy az igaz pápista vallás csak a Tridenti Gyűlés óta van.” /6./

„Mikor a históriát tanultam, azt hallottam Liviustól, hogy Rómában Augustus császár idejéig erkölcsökben igen megváltoztak az emberek.” /7./

A dialógust az unitárius gyermek zárja le egy általános igehirdetés formájában:

„Jeruzsálemnek fiai és leányai, ne sírjatok mirajtunk, hanem ti magatokon sírjatok, és a tü magzataitokon!” /8./

Ez a patetikus befejezés méltó lezárása hitvitázó dialógusunknak, hiszen a két különbözõ vallású gyermek teológiai összeütközése és heves vitája után lenyugvást sugalmaz, minden emberre egyaránt érvényes, szívhez szóló igazságszolgáltatást nyújt. Örökérvényûsége és szellemisége megalapozza az utána következõ ima, illetve panasz hangulatát, amely jelentôségére még alább kitérünk.

Rövid dolgozatunkban - helyhiányra hivatkozva - nem tértünk ki részletesen a műben kicsúcsosodó összeütközési pontok alapos dogmatikai, teológiai elemzésére (a részletes elemzések a munka teljes változatában olvashatók), de a Szentábrahámi-művel összevetve fontos megállapításokra jutottunk, s ezeket alább közöljük.

Ez a dialógus a Keresztény Hittudományok Összege címû mûhöz hasonlóan az unitárius vallás dogmatikájának fontos összefoglalása. A párhuzamos helyek arról tanúskodnak, hogy a mû a gyermek ajkára helyezve teljes áttekintést ad az unitáriusok dogmatikájáról, teológiai tekintetben teljességre törekszik. Végeredményben ezt a mûvet három másolat is regisztrálja, tehát minden valószínûséggel az unitáriusok között terjesztették, a mû sok kézen átfuthatott, vagyis az olvasmány betöltötte funkcióját.

A mû pozitív értékelése mellett szól az az érv, hogy formáját tekintve irodalmi alkotás, hitvitázó dialógus, melyet akár bemutathattak, elôadhattak közönség elôtt. A dialógus a szerzô nagyfokú mûveltségérôl, a történelmi adatok alapos ismerésérôl tanúskodik.

IV.

Dialógusunk dogmatikájának, vitapontjainak, formai elemeinek rövid, áttekintő ismertetése után ildomos volna rátérni a szövegünket tartalmazó kolligátumok tartalmának, szerkesztési elvének tanulmányozására, melyek útmutatóul szolgálhatnak a további vizsgálódás számára.

Elsősorban az MsU 1068. / 2. számú/ jelzettel ellátott példányunkra gondolunk, hiszen a jelenlegi ismereteink szerint ebbôl és az MsU 1105. /1. jelzéssel ellátott/ számú kolligátumból meríthetjük a leglényegesebb információkat. Érdekes lehet számunkra, hogy milyen mûvek jelentek meg dialógusunk szomszédságában, továbbá fontos következtetéseket vonhatunk le a kolligátumok szerkesztési módszerébôl, a válogatási szempontokból, s a benne összegyûjtött mûvek alapos tanulmányozásából.

A mű szövegkörnyzetének részletes tárgyalását nem áll módunkban bemutatni, de a szövegvizsgálatok eredményéről elmondható, hogy a fent említett kolligátumokban nem találtunk a dialógussal rokon szövegeket. (Az összehasonlító elemzés megtalálható a teljes változatban, ld. kéziratban…)

A dialógus dogmatikai hátterének szemléltetése után térjünk rá a műfajtörténeti szerepének méltatására, s próbáljuk meg művünket elhelyezni a dialógus-irodalomban. Jól ismert, hogy a reformáció idõszakában a középkori és humanista hagyományokból igen erôteljes dialógus-irodalom alakult ki a legtöbb európai irodalomban. A mûfaj a magyarországi reformáció irodalmában is népszerû volt. Írt dialógusokat Melius Juhász Péter, de szempontunkból különösen érdekes, hogy a XVI. században unitárius vagy késôbb unitáriussá váló szerzők tollán komoly hagyománya bontakozott ki ennek a mûfajnak. Elsôsorban Heltai Gáspár Dialógusára gondolunk, illetôleg arra, hogy a legújabb kutatási eredmények szerint a Nagyváradi komédiaként számontartott mû is dialógusnak tekinthetõ. /9./

Egyébként ennek a dialógus-irodalomnak rendszeres feldolgozása még nem történt meg, így az esetleges mûfajtörténeti változás fázisait sem lehet követni, ezért a legismertebb dialógust vesszük elô, Heltai mûvét, amelynek címe:„A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialogus.”

A mû ajánlása:„Az igaz nemes fírfúnak, Kendi Antalnak.” /10./ Az ajánlásban Heltai pontosan megjelöli, mely bûnök ellen fogja megírni mûvét. Áttekinti az idôt karácsonytól húsvétig, majd rátér az ördög ünneplésének idejére, a farsangokra, a regélô hétre, mely ünneppel kapcsolatba hozható a részegség és a tobzódás.

„Gyûjtöttem ezokáért e kis könyvecskét, hogy az embereknek elé adnám az én ítéletem szerént ez iszonyúságos bûnöknek nagy voltát:: hogy eszükbe vévén magukat, innét ennek utána ez undokságokat eltávoztassák és az Úristennek parancsolata és kívánsága szerint józanon éljenek.” /11./

A dialógus Antal és Demeter között folyik le. Antal a józan, mértékletes élet képviselôje, Demeter ezzel szemben részeges, költekezô ember, aki a hét napon - és ennek megfelelôen hét fejezeten - keresztül folytatott beszélgetés eredményeképpen javul meg. Mindegyik fejezet valamilyen fô érvet vonultat fel a részegség és tobzódás ellen.

I.rész: A részegség és tobzódás által az emberi lélek kárt vall és elszakítják az embert Istentôl.

II.rész: A részegség és tobzódás által az ember elveszti testét is, és megbetegszik.

III.rész: Elveszik a bûnök elkövetésével a jó hírnév, a jó erkölcs és a szemérmesség.

IV.rész: Az ember elszegényedik e bûnök miatt

V. rész: Az ember ilyenkor nem becsüli meg Istent és káromkodik ellene.

VI.rész: Az ember feledékeny és buta lesz a részegségtôl és tobzódástól.

VII.rész: Ez a fejezet a mû „csattanója”: Demeter megjavult, és józan fôvel megspórolt magának három forintot.

Heltai a részegség és tobzódás veszedelmes voltát olyan érvekkel akarja bebizonyítani, melyek az isteni tekintélyen, a Biblia szavain alapulnak. A Dialogus így sok bibliai idézetet közöl annak igazolásául, hogy a részegség bûnös dolog. Heltai mûvének forrása egyébként Frank Sebestyén: Von dem grewlichen laster, der trunckenheit címû mûve, amelyre azonban nem térünk ki dolgozatunkban.

Heltai az emberábrázolásnál a szereplôket a legszívesebben saját szavukkal jellemzi. Kigúnyolja a nemesek fejedelemválasztását, a városbeliek bíróválasztását és a falubeliek plébánosválasztását: „Egybegyûlnek, és mikor jóllaktak immár, hogy a sok kolbásznak bûze, a fokhagyma és a bornak szaga által verte fejüket, akkor elkezdik nagy móddal a plébánosválasztást: Jó komáim, kit válasszunk plébánossá?” /12./

Heltai mûvét összevetve a Két különbözô vallású... címû dialógussal a következôket állapíthatjuk meg: a Dialogusban (Heltai művében) több az életszerû, a cselekményre utaló mozzanat, az eleven, a szituációhoz kötött párbeszédes elem:

D:„Láss, láss, hol ballag az én régi pajtásom.” /13./

D:„Azt kérdezi kegyelmed, ha a prédikáción voltam? Hogyne voltam volna? Csak alig

gyôztem várni, hogy megvirradjon, hogy odamenjek.” /14./

D:„És ez ennek oka, hogy ma is idején fel nem jöttem: mert felkelvén, mindjárt térdre esném, és miért hogy oly nagy buzgósággal imádkozám, elvétettem a harangszót.” /15./

A:„Látom, hogy új dolmányod van.” /16./

A:„Mert szombat vagyon ma, a borbélyhoz is el kell mennünk.” /17./

Eltérést fedezhetünk még fel a két írás között abban a tekintetben is, hogy Heltai ezzel a munkájával nem dogmatikai összegzést akart hátrahagyni az utókor számára. Heltai dialógusában nem a teológiai, dogmatikai kérdések állíttatnak a középpontba. Ô is sok bibliai idézettel él Demeter és Antal párbeszédében, de nem olyan széleskörû válogatottsági igénnyel lép fel az utalások kiválasztásánál, hiszen ez a Dialogus egy fontos problémakört vizsgál, a részegség és tobzódás veszedelmességét és azok káros hatásait. Ezzel szemben a Két különbözô vallású... c. mûben szereplô bibliai idézetek és utalások a Biblia sok fejezetét elevenítik fel, amit indokoltnak vélünk, hiszen mûvünk egy unitárius szemléletû dogmatikai összefoglalásnak is tekinthetô.

Hasonlóságként említjük meg a két szöveg összevetésénél azt az apró észrevételt, hogy mindkét dialógusban a szerzô hitvallását, véleményét képviselô fél nyilatkozik részletesebben. Heltai munkájában Demeter a kérdezô fél, ô az, akinek elméje felvilágosításra szorul. Antal feleleteiben a Biblia szavaival próbálja Istennek tetszô életmódra bírni Demetert. Rendkívül lényeges eltérés a két írás között, hogy a Két különbözô vallású... címû dialógus – Heltai mûvétôl és az általunk eddig olvasott dialógusoktól eltérôen – egy imával, illetve panasszal zárul. Ez az „epilógus” szervesen kapcsolódik az elôtte álló mûhöz.

A mû végén található panasz részletes ismertetése elôtt tekintsük át az imairodalom néhány jelentôs képviselôjét, hogy alább megállapíthassuk: beleillik-e a Dialógusunkat lezáró panasz az imatípusok valamelyikébe, illetve valóban imával van-e dolgunk?

Gondoltataink tolmácsolásához Incze Gábor tanulmányát használtuk fel ( A magyar református imádság a XVI. és XVII. Században, Incze Gábor, Theológiai Szemle 7-8, 1831-32.)

Ferdnand Ménégoz szerint a keresztény vallásnak azon fordul meg a jövendôje, hogy hogyan gondolkozik a kereszténység az imádság felôl. A magyar evangéliumi egyházak a XVI. és XVII. században sok imádságos könyvet adtak ki. Alig van prédikációs könyv, melyben ne volnának imádságok és talán nincs egyetlenegy káté, mely ne foglalkozna kimerítô módon az imádság kérdésével. Bár nehéz kimondottan református imádságról beszélni, mert a XVI. században sokáig nincs meg az elkülönülés a református és az evangélikus között sem az egyházszervezetben, sem az imádságban és az imakönyvek használatában, mi mégis sorra vesszük a magyar református imádságokat Incze Gábor tanulmánya alapján.

Az imádság lényegére és alapvetô kérdéseire vcnatkozó megállapítások:

Az imádsággal kapcsolatos gyakori félreértés Girgensohn szerint, hogy az imádság alatt kérést, valami kieszközlését értjük. Az imádságban a kérés nagyon alárendelt jelentôségû, mert az imádság elsôsorban Istennel való érintkezés (ld.: K. Girgensohn: Zwölf Reden über die christliche Religion... München 1921.). Az imádság által Isten beszáll a lélekbe, közli erejét, átformálja akaratához, ez az imádság igazi és legmélyebb értelme, közli Girgensohn munkájában.

Meg kell említenünk James Vilmos nevét, aki hangsúlyozza az imádság voluntarisztikus jellegét. Van, aki egyértelmûen elutasítja a kérés jogosságát az imában (J. Segond), a kérés ugyanis tudatos akarat következménye. Segond szerint tudat és akarat meg kell szûnjön a kvietista imaállapotban.

Éles ellentéte az amerikai Jamesnek és a francia Segondnak a német W . Wundt, aki a vallásban szociális és történelmi hatalmat látva azt tartja, hogy a valláslélektan néplélektan. Az egyéni imádságoknak kevés hely jut elméletében, csaknem teljesen a kollektív áhítat formáiból vonja le következtetéseit.

Heiler Frigyes német nyelvû munkája (Das Gebet. Eine Religionsgesichtliche und Religionspsychologische) 1918-ban jelent meg, ô két imádkozó típust mutat be: a misztikus és a prófétai imatípust. Az elsôt a világkerülés, az introvertáltság jellemzi, míg a másodikat az életakarat. A misztikus és Isten közt nincs korlát, hanem egybeolvad Istennel, a prófétai azonban látja az óriási ellentétet, érzi a drámai feszültséget Isten és bûnös önmaga között. A misztikus imádságban nincs egoizmus, a kegyes lélek egészen belemerül a végtelen Istenbe. A prófétai imádság spontán és hatalmasan tör fel a vallásos lélek ismeretlen mélységeibôl. Nem csendes imádat, szemlélôdés és Istenélvezet, hanem szenvedélyes kiáltás, sóhajtás, panasz és könyörgés. Incze Gábor szerint a misztikus imádság általában a római egyház imádságának tartható, míg a prófétai imádság az evangéliumi egyházakhoz tartozók imaéletének legértékesebb kincse.

Az Incze-féle tanulmányban tárgyalt imádságtanok, imádságelméletek és az egyes szerzôk, mûvek bemutatása nem a teljesség igényével történt. Dolgozatunkban próbáltuk körvonalazni az imádság fogalmát, fajtáit, felvázolni lényeges tartalmi és formai ismertetôjegyeit azzal a céllal, hogy a Dialógusunk végéhez „odaillesztett” szöveg mûfaji meghatározását, az imádságirodalomban történô esetleges elhelyezését megkönnyítsük.

A teljes munkában szemléltetett művek kiválogatása nem véletlenszerûen zajlott. Próbáltunk olyan mûveket számba venni, melyek némi hasonlóságot mutatnak tartalmukban, témájukban vizsgált szövegünkkel. Így elsôsorban azokat a mûveket részesítettük elônyben, amelyekben célzás, utalás történik egy vallási felekezet mostoha körülményeinek bemutatására, esetleg jól körvonalazódik a történelmi szituáció a szövegbôl, a hangsúly a siralmak, panaszok felsorolásán van, ahol a szerzô egy üldözött népcsoport, vallás védelméért fohászkodik Istenhez. A művünk végéhez csatolt ima, illetve panasz műfaji besorolásához áttekintettük a főbb unitárius imádságos könyveket, itt elsősorban Árkosi Benedek korfestő elmélkedései és hazafias imái című művére gondolunk, valamint Gelei Benedek és Szentábrahámi Lombárd Mihály munkáira. /18./

Próbáljuk meg az eddig ismertetett szövegek és a református imádságelméletek fényében szemügyre venni a szóban forgó dialógus „epilógusát”, s kíséreljük meg elhelyezni a mûfajtörténetben!

Mit foglal magában ez az ima, illetve panasz?

Címe: „ A Jézus Krisztus tudománya szerint hívô, valló és élô hívek mellett, az ôket

gyûlölôk, s üdlözôk ellen való méltó panasza egy valakinek ” /19./.

A szerzô az unitárius vallás védelmében emel szót, tesz panaszt. Vallásának megóvásáért,

valamint az unitárius gyülekezet tagjaiért kiált. A szövegbôl kiolvasható az unitáriusok nyomorúságos helyzete és üldöztetésük körülményei, tényei: „Szomorú dolog! Minél inkább parancsolja Isten a szeretetet, annál inkább meghûlt a keresztények között, sôt ugyan a különbözô vallások között gyûlölséggé válván valaki senkinek semmit ne vétett légyen, de mihelyt megértik, hogy más valláson van, tovább nem kedves, ha igazat s jót mond is , tovább nem kell; egy vallás ellen is pedig úgy fel nem fegyverkezett a gyûlölség, mint az unitária vallás ellen.” /OSZK. 109.p./ A szerzô - bár egyértelmûen próbálja elhatárolni magát az unitáriusoktól - mégis rendkívül sajnálkozó hangvételt üt meg a siralmas helyzet felvázolásánál, valamint feltûnôen tájékozott a történelmi és politikai események és az üldözött vallás képviselônek belsô értékei, gondolkodásmódja, anyagi helyzete felôl:

„Oh bodogtalan emberek! Mennyit szenvednek, csaknem ok nélkül. Vallásukat nem mentem, csak azon csodálkozom, miért vannak olyan megvettetésben, holott senkinek nem vétenek, mindenekkel egyességben akarnak élni, amit hisznek is, nem promócióért, nem gazdagságért, nem világi pompáért hiszik. Ki menne közikbe, vagy köztük ki maradna? Mert másutt több tisztességet nyerhet. Gazdagságért sem gyûlöltetik magukat, mert hol találnak szegényebb embereket mint köztük? Semmi jövedelmük nincsen, mégis egy vallás sem kívánja az adakozást a szegényeknek, mint az ô vallásuk.” /OSZK 107-108.p./

A szerzô a látszólagos elhatárolódás ellenére az unitáriusok védelmére, segítésére hívja fel a figyelmet: „Azért sem gyûlôlhetik ôket, hogy ôk más vallásokat kárhoztatnak, mert ôk senkit sem kárhoztatnak. Senkit vallásáért mennyországból ki nem rekesztenek, sem a maguk társaságukból ki nem tiltanak, hanem ha Isten törvénye ellen való nagy vétekbe ejti magát, az ilyent, bár közülük való légyen is, nem szeretik. Maguk is nem feslett erkölcsû emberek, és ha kik köztük ilyenek találtatnak, maguk is irtóznak tôlük, és kiváltképpen igyekeznek a kegyességre.” /OSZK 109.p./

A panasz megfogalmazója néhány esetben él az egyes szám elsô személyû elbeszélô móddal, ezzel is lebontva a falat az unitárius felekezet és saját személye között: „Nem csodálkozhatom hát eleget, hogy miért vannak ezek olyan gyûlölségben, holott inkább szánni, segíteni kellene az ilyen csendes, együgyû embereket, hogysem gyûlölni.” /OSZK 109.p./

„Tudom azt mondják felôlük, hogy vakmerôk, nem is gyarlóságból, hanem szántszándékból vétkeznek, de ki tudja azt? ” /OSZK 110.p./

„Tudom azt mondják felôlük, hgy a Szentírás ellen káromkodnak, a Szentírást és abban lévô háromságot tagadják, de ôk a Szentírást nem tagadják; sôt hiszik és vallják, csakhogy annak Krisztus Urunk után egynéhány száz esztendôkkel írott magyarázatát nem szeretik, ôk keresztelkednek Atyának, Fiúnak és Szenléleknek nevében, hiszik az égben lévô három bizonyságot: Atyát, Fiút és Szentlelket; elhiszik, hogy az Ige kezdetben volt, az Ige Istennél volt, kinek mindazonáltal Isten adott hatlmat mennyben és földön. Hosszas volna az Írásnak szavát renddel leírni, melyeket hisznek, s vallanak Isten felôl.” /OSZK 112-113.p./

Késôbb azonban visszavált a többes szám elsô személyben megfogalmazott gondolatok tolmácsolására:„ De inkább mi megfordítjuk, mert ha hozzánk is folyamodnak, mi megvetjük; ha mikor mi velünk barátságban, s atyafiságosan akarnak is élni, nem engedjük, talán azért, hogy amelyeket igazaknak gondolnak, készek azért becsületüket, vagyonocskájukat elveszteni, és lelkiismeretükkel nem akarnak másoknak kedveskedni.” /OSZK 110.p./

„Ha szintén gonosz, istentelen emberek volnának is külsô maguk viselésekben, de olyan dolgokkal, melyet mi nem tudunk, hanem csak az isten tudja, ki a szíveket vizsgálja, s látja, senkit nem vádolhatunk, nem kárhoztathatunk, miért gyûlöljük hát azokat, kik magukat szántszándékból a gyûlölségre méltókká nem tették? Hiszen ôk sem olyan bolondok, hogy által látván az igazságot tudva maradnának az hamisság mellett és szántszándékkal mind Istennel, mind emberrel gyûlöltetnék magukat, hogy így mind ez világon nyomorultul élnének, mind jövendôbe elkárhoznának, legalább ez világon igyekeznének jól élni, de látjuk, hogy testi bátorságban nem élnek, ez világon csak úgy kapnak, hogy készebbek javak nélkül ellenni, mintsem vallás nélkül, csak vallásuk szerint életüket az Isten parancsolatához szabhassák, azért úgy gondolom fellôlük, hogy ilyen boldogtalan és becstelen állapotot élnek az Istenért, ha az Istenért pedig készek az ilyenekre, miért gyûlôljük, hogy Istennek akarnak engedelmeskedni?” /OSZK 110-111.p./

A Szentírás vizsgálatára irányuló unitárius törekvéseket is védelmébe veszi a szerzô:„ De ebben is ôket lehet menteni, mert szabad az igazságot megvizsgálni, hogy annak hamarébb és jobban lehessen hinni. Nagy kissebbségére volna az igazságnak, ha az igazság nem merné magát bírák eleibe és ítélet alá bocsátani, nem szégyen az igazságnak mikor perben hívják, mert annál dicsôségesebben kitetszik ereje, mikor az igazság napfényre jô és ha nem merne törvényt állani, jele, hogy nem bízik. A Szentírást nem lehet ugyan kétségbe hozni, de szabad annak igaz értelmérôl értekezni.” /OSZK 111.p./

A fent említett kérdéskört - a Szentírás szövegeinek, igazsáságának vizsgálata - részletesen körüljárja a szerzô: „Gondolhatná ugyan az ember, hogy az 300. esztendôben? a Krisztus eklézsiája épségben lett volna, de mivel azután annyi sok egymással ellenkezô gyûlési voltanak az atyáknak, méltán vehetik kérdésbe, mit higgyenek, tudhatják azt is, hogy a régi sz. atyák mutatták ugyan magukat Krisztus tanítványainak, de Platón filozófus tudományáról sem fedkeztek el, és a Szentírást Platón filozófiájában bevett szókkal magyarázták, hogy hiába ne tanulták légyen azt, hogy a pogány filozófusok a szentháromságról világosabban szólattanak volna, mint a szent apostolok. Mindezekbôl kitetszik, hogy ha szintén az unitáriusok vétek nélkül nincsenek is, de nem mondhatjuk ôket vakmerôknek, mert ki gondolná azt, hogy a Krisztus evangéliumának ereje csak az sok és nagy tudós embereknek mondásától volna és maga a Szentírás erôtlen volna?” /OSZK 112.p/

Az unitárius vallás dogmatikájába is bepillanthatunk a panaszt olvasván:

„...a Szentlelket is Isten erejének tartják, a Fiút isteni tisztelettel tisztelik, mint mennyei boldogságnak örökségét e világnak urát; tagadják ugyan a Krisztusnak örök istenségét, de Szent Pál apostollal nem akarnak a megfeszített Jézus Krisztuson kívül egyebet hinni, s tudni, és inkább akarnak ilyen nagy apostollal egyezségben maradni...”/OSZK 113-114.p./

A szöveg nem bibliai idézettel vagy imával zárul, s nem tartalmazza az imádságokat lezáró Ámen szót sem. A panasz befejezô gondolatai is az unitáriusok igazát bizonyítják, s egyértelmûen értésünkre adják a szerzô érzelmeit és állásfoglalását: „Vajon az vét -e Krisztus Urunk ellen többet, ki két természetét s két személyét tagadja, vagy ki azt tanítja, hogy Isten mindeneket akar üdvözíteni, de mégis némelyeket a kárhozatra rendelt? A szentháromságot is az unitáriusoknak, ha jól megvizsgáljuk, nem valami gonosz értelmük van, hanem csak az ellenkezô értelmek szerint csonka, és mintha az ô tetszésük szerint többet kellene hozzátenni; az elválasztásról való tudomány pedig nem csonka, hanem olyan, mely Istennek oly dolgot tulajdonít, melyek nem illek? hitünknek fundamentumát elrontja vagy testi bátorságra vagy kétségbe való esésre tanít, és az Istennek ígéretét kétségbe hozza, mivel azt tanítja, hogy kiket Isten örök életre hívott? az evangéliumok prédikálása által, mindazokat nem akarja üdvözíteni.” /OSZK 114-115.p./

Most vizsgáljuk meg az ismertetett imádságok és imádságelméletek segítségével az imák tartalmi és formai elemeit, általános mûfaji jellemzôit, majd vessük össze a szóban forgó dialógushoz szervesen kapcsolódó szövegünkkel!

A XVI. és XVII. századi ref. imádságok jellemzôi:

Az ima a szentlélektôl igaz hitbôl és Isten ismerésébôl vagy szeretetébôl származó kérelem. A könyörgés az Isten nevének Krisztus által történô segítségül hívása.

Az imádság részei: a könyörgés és a hálaadás. Pósaházi István a nemek szerint felosztja precatiora, deprecatiora és intercressiora az imádságot. /ld. fentebb/

Az imádság tartalma: az Isten parancsolata, fogadása, ígérete, az igaz hit, a mi szükségünk és Krisztus neve. Imádkozásra kívántatik az Isten kegyelme, Krizstus érdeme és a Szentlélek segítsége igaz hittel és Isten ismeretével. Az igazi könyörgéshez lelki alázatosság is szükséges, valamint szorgalom, kitartás, lelki buzgóság.

Az imádság bibliai kötöttsége: az imádságokat általában bibliai alapigére kell építeni.

Az imádságban teljesen át kell adnunk magunkat Istennek. Jellemzô jegye ezeknek az imádságoknak az önmagunkról való lemondás.

Az imádság külsôségei, külsô szokásai nem kívánatos elemek.

Szövengünk nem egyezik sem tartalmilag, sem formailag (kivéve a megszólító formulát) az imák többségével. Találhatunk olyan imákat, melyek konkrét utalásokat tartalmaznak a kor eseményeire, egy felekezet üldöztetéseire vonatkozóan, így szövegünket egyelőre az ima és a panasz mûfaji keveredésének tarthatjuk.

A dialógusból egyértelmûen kiviláglik, mely vallás tételei és erkölcse „gyôzedelmeskedik” a másikéval szemben. A mûben általában a katolikus gyermek a kérdezô fél, ô ritkább esetben fejti ki vallási nézeteit oly részletességgel, mint az unitárius vallású gyermek. Az unitárius válaszai jelentôsen hosszabbak ellenfele feleleteinél. Megállapítható, hogy az unitárius vallás jellemzôi pontosabban körvonalazódnak elôttünk a dialógust olvasván. Ezt a dialógust tehát csak az unitárius vallásnak „elkötelezett” szerzô vethette papírra, hiszen az antitrinitárius vallás felé billen az „igazságszolgáltatás mérlege”. Érdekesnek tartjuk, hogy többes szám harmadik személyben fogalmaz a szerzô, vagyis látszólagos kívülállóként jegyzi le a panaszt.

A többes szám elsô személyû elbeszélô forma az unitáriusokkal sorsközösséget vállaló auktor panasza lett volna, azonban ezzel a „megoldással” nem általános érvényû, mindenki véleményét összefoglaló ima került volna a dialógus végére, hanem csupán az antitrinitárius hívek szívét melengetô panasz. A mû szerzôje külsô nézôpontból tekinti át az unitárius vallásnak elkötelezettek mostoha sorsát és az ôket ért igazságtalanságokat.

A többes szám harmadik személyû elbeszélô mód objektív szemüvegként szolgál a dialógusban leírtak hitelesítésére, vagyis az unitáriusok igazát bizonyítja. Az olvasó mostmár állíthatja azt, hogy nem felekezeti elfogultságból származó együttérzés vetette papírra ezeket a sorokat, hanem egyértelmûen az unitáriusoknak kell igazat adnunk, ôk a gyôztesek ebben a hit és vallás körül forgó „párbajban”.

Soroljuk fel, hogy milyen érvek szólalnak meg ebben a panaszban az unitárius hívôk mellett?

„Oh, boldogtalan emberek! Mennyit szenvednek, csaknem ok nélkül, vallásukat nem mentem, csak azon csodálkozom, miért vannak olyan megvettetésben, holott senkinek nem vétenek”/ 20./.

„Sokan vannak köztük, kik mind familiájukra, mind érdemükre nézve más vallásban nagyra mehetnének, de inkább akarnak anélkül lenni, és alacsony állapotban élni, mintsem vallásukat elhagyni” /21./. „Holott inkább szánni, segíteni kellene az ilyen csendes, együgyû embereket, hogysem gyûlölni” /22./.

A panasz tulajdonképpen a dialógus mondanivalója összefoglalásának is tekinthetô. Ez az unitárius vallás védelmében szóló fohász, melyben a szerzô még az unitárius vallás tanait is felemlíti:„A szentlelket is Isten erejének tarják, a fiút isteni tisztelettel tisztelik mint mennyei boldogságnak örökségét, a világnak urát. Tagadják ugyan a Krisztusnak örök istenségét, de Szent Pál apostollal nem akarnak a megfeszített Jézus Krisztuson kívül egyebet hinni, s tudni, és inkább akarnak ilyen nagy apostollal egyezségben maradni.” /23./ Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a „Két különbözõ vallású...” címû mû esetében nem a klasszikus dialógustípussal van dolgunk, hiszen az általunk ismert dialógusok nem tartalmaznak imát vagy panaszt. Dialógusunkat egyedülálló példánynak tekinthetjük a magyarországi mûfaj történetében.

Jegyzetek

/1./ Catalogul Manuscriselor Unitariene pastrate la Biblioteca filialei (Dr. Lakó Elemér, Cluj-Napoca, 198O.)

/2./:Az alábbiakban az idézés során modern átiratban adjuk a szövegeket. A betûhív

változatot egy remélhetôleg megvalósítható teljes szövegközlés esetére tartjuk fenn.

/3./: 1.számú kolozsvári töredék-dialógus (Kol.1.) 1.p.

/4./: A Keresztény Hittudományok Összege az unitáriusok szerint (Kolozsvár, 1899.,

fordította:Derzsi Károly, továbbiakban:K.H.Ö.) 2.p.

/5./: Kol.1. 50.p.

/6./: Kol.1. 51.p.

/7./: Kol.1. 65.p.

/8./: Kol.1. 83.p.

/9./: OSZK 107.p.

/1O./: Balázs Mihály: A Válaszúti komédia hátteréhez (In: Klaniczay-emlékkönyv

Tanulmányok Klaniczay Tibor emlékezetére Bp., 1994.)188.p.

/11./: Heltai Gáspár válogatott mûvei (Szépirodalmi könyvkiadó, 198O.) 9.p.

/12./: Uo.:10.p.

/13./: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialogus (Bp., 1951., sajtó alá rendezte: Stoll Béla)43.p.

/14./: H.G. vál. műv.,11.p.

/15./: Uo.: 24.p.

/16./: Uo.: 32.p.

/17./: Uo.: 59.p.

/18./: Uo.: 60.p.

/19./:

/2O./: OSZK 107.p.

/21./: OSZK 22..p.

/22./: OSZK 108.p.

/23./: OSZK 109.p.

/24./: OSZK 113.p.

Irodalom

A Keresztény Hittudomány Összege az unitáriusok szerint (Kolozsvár, 1899.,

fordította: Derzsi Károly)

A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való Dialogus (sajtó alá rendezte: Stoll Béla, Bp.,1951.)

Balázs Mihály: Az erdélyi antitrinitarizmus az 1560-as évek végén (Akadémiai Kiadó,

Bp.,1988.)

Gál Kelemen: A Kolozsvári Unitárius Kollégium története (1568-1900) I. kötet

(Minerva Irodalmi és Nyomdai Mûintézet Rt., 1935.)

Heltai Gáspár válogatott mûvei (Szépirodalmi Könyvkiadó,1980.)

Imre Mihály: „Magyarország panasza” (Csokonai Kiadó, Debrecen, 1995.)

Incze Gábor: A magyar református imádság a XVI. és XVII. században (Theol. Szemle,

7-8., 1931-32.)

Kanyaró Ferenc: Árkosi Benedek korfestô elmélkedései és hazafias imái 1660-ban (K.M. 1905. XL.)

Régi Magyar Drámai Emlékek I. kötet (szerk.:Kardos Tibor, Akadémiai kiadó, 1960.)

RMKT XVII. század (4. kötet)