János-Szatmári Szabolcs

Fejedelmek iskolája

„Ein Schriftsteller, der die schönen Bilder der Titusse, der Trajane, der Marc-Aurelen unter seinem Volke zur Schau aufstellt, wirkt mehr als der Philosoph, der über die verschiedenen Arten der Regierungen didactische Werke schreibt. Während dass die Bände der Philosophen in Bibliotheken, ungenutzt liegen, lernt hier das Volk, dass man nirgends glücklicher ist, als dort, wo auf dem Throne ein guter, gerechter u. weiser Fürst sitzt.”

Kazinczy levele Barkó generálisnak 1795.[1]

A dolgozatom mottójául választott Kazinczy-levélrészlet tökéletesen illeszkedik a XVIII. század végének színházról, a színház funkciójáról vallott nézetek rendszerébe. Ezen írásoknak szinte már-már közhelyszerűen visszatérő eleme a könyvek által, illetve a színpadon át közvetített tanítás hatékonyságának összevetése. Kazinczy szerint a nagy fejedelmekről, uralkodókról szóló színpadi művek hasznosabbak a nép nevelése szempontjából, mint a filozófusok államelméleti munkái, amelyek olvasatlanul hevernek a könyvtárakban. Az elfogultnak tűnhető fogalmazás minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy Kazinczy a levél címzettjétől, Barco tábornoktól remélte Metastasio-fordításának, a Titus szelídségének eljuttatását a magyar színjátszókhoz. Nem tekintem célomnak Kazinczy tétele igazságértékének eldöntését, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy az intézményesülő magyar színházzal szemben ilyenszerű elvárások is megfogalmazódtak. Hasonlót olvashatunk Benke József Friedrich Schiller Die Schaubühne als moralische Anstalt betrachtet című írásának 1814-ben, A’ Játékszín címmel megjelent fordításában is:

„Az emberek egy nevezetes Classissának oka van inkább, mint másoknak a’ Játék-szín eránt háládatosnak lenni. Csak itt halyák a’ Világ nagyjai, a’ mit ők soha sem, vagy ritkán hallanak — az igasságot, a’ mit ők soha vagy ritkán látnak, látják itt az embert.”[2]

Ugyanez a gondolat csendül ki a Hadi és Más Nevezetes Történetek 1790-ben megjelent színházi témájú írásából is, amelynek szerzői az a Görög Demeter és Kerekes Sámuel, akiket Solt Andor a patrióta színház eszményének első megfogalmazóiként tart számon:

„Oskolái lehetnek ezek továbbá a világi élet bölts Kormányzásának is, ha, amint fellyebb is emlitettük már egy szóval, az életnek mindennémű ágai s nemei felvétetnék a Játék Daraboknak tárgyáúl.”[3]

Az idézett szövegrészek arra engednek következtetni, hogy a színház funkció-rendszerében fontos szerepet kap a birodalom kormányzásáról, a hatalom helyes gyakorlásáról, az ideális uralkodói magatartásról, az alattvalók jogairól és kötelességeiről szóló tézisek közvetítése a „világ nagyjai” és a társadalom egyes tagjai felé. A témát feldolgozó drámai művek külön vonulatot alkotnak a régi magyar színjátszás műsorrendjében.[4] Közös ezekben a drámákban az, hogy — a fejedelmi tükrök mintájára — az ideálisnak megrajzolt uralkodói magatartással foglalkoznak, az események középpontjába ezt az ideált megtestesítő hősöket állítanak. Nem véletlen a fejedelmi tükrök műfajára történő utalás, ugyanis drámáink több szempontból is rokoníthatók ezzel a műfajjal. Hargittay Emil a fejedelmi tükrök esetében laza műfaji keretről beszél. Szerinte a „műfaji minimum” az, hogy a szerzők (potenciális) uralkodónak ajánlják művüket, amelyben az eszményi uralkodói magatartásformát határozzák meg, felhasználva az irodalmi előzmények által felhalmozott toposzkészletet.[5] A szerzők általában az uralkodónak, főrangú embereknek ajánlják e drámákat, vagy pedig a játszási alkalom kötődik valamilyen fontos eseményhez: lehet ez a nádor, a kormányzó születés- vagy névnapja, egy beiktatási ceremónia stb. Már a darabcímek is beszédesek: A’ Fejedelmek nagy Lelke [Fejdelmi nagyság], Kodrus, vagy szép dolog a’ Hazáért meg halni, Mátyás király, vagy a’ nép’ szeretete, a jámbor fejedelmek jutalma, Titusnak szelidsége.[6] Olyan kérdésekre reflektálnak e drámák uralkodó-figurái, mint a fejedelmi hatalom eredete, a törvények szerepe, az alattvalók jogai és kötelességei. A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a drámaszövegekben megrajzolt uralkodói ideál hogyan viszonyul azokhoz az elvekhez, amelyekre a felvilágosult abszolutizmus államelmélete épült. Különösen hasznos forrásanyagnak bizonyul ebből a szempontból II. (Nagy) Frigyesnek az uralkodásról, a hatalom gyakorlásának módjáról, az eszményi uralkodó alakjáról szóló műve, amelynek (részleges) fordítását Aranka Györgynek tulajdonítják. Nagy Frigyes műve VI. részének fordítása 1791-ben, Az igazgatás formáirol, és az uralkodók kötelességeiről címmel jelent meg. Ugyanakkor felhasználjuk a kor egyik legnépszerűbb prózai művét, Fénelon magyar nyelven Telemakus bujdosásának történetei címmel megjelent államregényét.[7] Az is ismert tény, hogy Nagy Frigyes — nagyanyja ösztönzésére — maga is olvasta Fénelon művét, a fejedelmek feladatairól szóló írásába beépítette Fénelon tételeit is.[8]

Az egyes drámaszövegek a jó fejedelem eszményét, fejedelem és alattvalók viszonyát tematizálják a felvilágosult abszolutizmus eszmerendszerének jegyében. A szakirodalom meglehetősen egységes álláspontot képvisel a felvilágosult abszolutizmus kialakulásával kapcsolatosan.[9] A felvilágosult abszolutista államelmélet német változatának kidolgozója és propagálója, Christian Wolff az államot már nem isteni akaratból, hanem a nép és az uralkodó szerződéséből vezette le. Az alattvalók biztonságuk érdekében természetes jogaikat végérvényesen a fejedelemre ruházták, akinek azonban kötelessége és joga gondoskodni boldogságukról. Ennek érdekében viszont úgy szabályozhatja alattvalói életét, mint apa a gyermekeiét. Az állam – család analógiája olvasható ki Nagy Frigyes fentebb idézett munkájából is:

„Mivel a’ Fejedelem tulajdonképpen edgy Hazafiakbúl álló Ház népnek Feje, és alatta valóinak Attya: légyen a’ nyomorúltaknak mindenre menedék hellye, és Attya az Árváknak, segéllye az Özvegyeket, tartsa nyitva szivét, nem tsak a’ Fő Fő Udvariaknak, hanem a’ leg alább való Szegényeknek is…”[10]

Az uralkodó – családapa megfeleltetés azért is figyelmet érdemel, mert az egyes szövegforrások arról tanúskodnak, hogy az államról, az uralkodó kötelességeiről, uralkodó és alattvalók viszonyáról értekező művek nyelvi megformáltsága magán hordozza azoknak a változásoknak a nyomait, amelyek a patriarchális családban a XVIII. század második felétől kezdődően végbementek. Ennek a folyamatnak a következtében bensőségesebbé, meghittebbé — a kor szóhasználatával élve „érzékenyebbé” — váltak a családtagok közötti kapcsolatok, leépült a közöttük lévő távolság, kialakult az atyai hatalom és szeretet egymást feltételező kettőssége. Mindezek azonban korántsem jelentik a patriarchalizmus lényegének a megkérdőjelezését, az atyai hatalom lényegében érintetlen maradt. Ezen változás analógiájaként — legalábbis drámaszövegeink tanúsága szerint — a királyi hatalom sem a félelemre, elnyomásra épült immár, hanem az alattvalók szeretetére, odaadására és hűségére.[11] A megváltozott uralkodói eszményt, illetve uralkodó – alattvaló viszonyt már önmagukban is jól jellemzik a monarcha alakjához társított jelzők. Szentjóbi Mátyás királyának legfőbb attribútuma a jámborság[12], Kazinczy fordításában Titus legfontosabb jellemzője a szelídség, kegyesség, míg Wesselényi Kodrus királyának a jóság. Emberi és uralkodói magatartásuk is e felől az eszmény felől értelmezhető, az uralkodó népéről mint atya a családjáról gondoskodik. Ernyi Mihály Ziegler-fordításában Leopold ausztriai herceg uralkodásának lényegét az alattvalók boldogulásáért végzett munkában látja:

„Leopold

Az ember gyakran el vonja magát az emberektől, midőn boldogságokat munkálódja. — a’ valóságos emberi szeretet a szivbe, nem pedig a’ mutogatásba lakozik. A’ ki jó téteményeinek határt nem tészen, az mindenütt jelen vagyon. Tselekedetim fen szóval bizonyítják népem iránt való atyai gondoskodásomat…”(II. felvonás, 2. jelenet)

Az uralkodó és alattvaló közötti emocionális viszony lényegét Kazinczy Titus-fordításában Sextus fogalmazza meg:

„Sextus

…ne fosszuk meg Titusban a’ világot leg föbb ékétöl, Rómát Attyátul, magunkat leg hübb barátunktól. Lelly bár hasonlót hozzája a’ Régiség naggyai közt; Képzelly szeretetre méltóbb, kegyesebb fejedelmet.” (I. felvonás, 1. jelenet)

Ennek az eszményképnek a jegyében született meg Szentjóbi drámájában Mátyás alakja, a hazájáért akár életét is feláldozó Kodrus király figurája Bálintitt János, illetve id. Wesselényi Miklós fordításában, vagy az eltévelyedett hívével szemben kegyelmet gyakorló Titus alakja. E drámáknak az érzékenység ethosza felől megalkotott hőseit már nem tragikus szenvedélyek, merész tettek vágya vezeti, sokkal inkább emberi vonásaik kerülnek előtérbe. Szorosan összefügg ez az egyes szövegek műfajiságával, szövegeink ugyanis a szomorú- illetve érzékenyjáték kategóriájába tartoznak. Ezzel kapcsolatban pedig Lessingnek a Hamburgi Dramaturgiában a részvétről kifejtett tétele tekinthető mérvadónak:

„Fejedelmek és hősök neve pompát és fenséget adhat egy darabnak, de a meghatottság érzéséhez nem járulnak semmivel. Természetes, hogy legmélyebben azok szerencsétlensége hatol a szívünkbe, akiknek életkörülményei a legjobban megközelítik a miénket, és ha királyokon szánakozunk, mint emberekkel érzünk együtt velük, nem mint királyokkal.(…) Igazságtalanok vagyunk az emberi szívvel – mondja Marmontel is – félreismerjük a természetet, ha azt hisszük, címekre és rangokra van szükség ahhoz, hogy meginduljon és meghatódjék. A barát, az apa, a szerető, a férj, a fiú, az anya, általában az ember megszentelt neve: érzelemkeltőbbek ezek mindennél, kivívják ezek jogukat örökkön-örökké.”[13]

Ebből a szemszögből érdemelnek figyelmet az olyan drámacímek, mint például A fejedelem mint ember. E drámák főhőseinek magatartását elsősorban az jellemzi, hogy olyan uralkodókról van szó, akiknek alakjában uralkodói fenség és magánemberi érzékenység harmonikusan ötvöződik. Ők is emberek, s öröklik az emberi sors minden gyengeségét. Ezért kell Szentjóbi drámájában Mátyást próbának alávetni: így bizonyíthatja be, hogy nem fűti a bosszúvágy családja ellenségei ellen, saját sérelmeit alá tudja rendelni az ország érdekének, tanúságot téve így erkölcsi tökéletességéről:

„Erzsébet

Ha még ezzel sem elégesztek meg? mihelyt Prágába el érkezhetünk, visgállyátok meg őt alattomba, miképpen gondolkodik testvére haláláról. Ha hajlandó a bosszúállásra, ha kész ezen alatsony indúlatnak Hazáját a’ hazafiait fel-áldozni, rekesztessék ki a’ Királlyi székből mind örökre!” (I. felvonás, 11.. jelenet)

Az uralkodó leszállt abból az égi magasságból, ahová a barokk helyezte, és ahol egyedül Istenhez lehetett hasonlítani. A trón nem emeli fel az uralkodót Istenhez, a királyi korona a felvilágosult uralkodó számára nem kiváltságokat, előjogokat jelent, hanem elsősorban kötelezettségeket. Ezért sosem cselekedhet önös érdeke szerint, tetteinek rugója csak az állam, az alattvalók érdeke lehet. Nagy Frigyes is a szolgálatban látja az uralkodás lényegi elemét:

„Meg jegyeztük immár, hogy a’ Hazafiai edgynek magok közül az elsőséget tsak azokra a’ szolgálatokra nézve adták, mellyeket ő tőlle vártanak. Ezek a’ Szolgálatok abba állanak, hogy a’ Törvényeket meg tartassa, az Igasságot tökéllétésen ki-szolgáltassa, az erköltsök megromlásának telyes erejéből ellent ályon, és hogy az Országot ellenségeitöl meg oltalmazza. A’ Tisztviselö gondja azon kívül a’ föld miveltetése, ‘s kötelessége, hogy a’ Társaságba élés bövséget szerezzen, és a’ kézi munkát ‘s kereskedést elevenitse. “[14]

Míg — Mályusz Elemér megállapítása szerint — a barokk abszolutizmusa úgy tekintette, hogy a társadalom, az alattvalók egyetlen igazi hivatása az uralkodónak, Isten földi képmásának a szolgálata, addig a felvilágosult uralkodó számára az uralkodás csupán emberi hivatása teljesítésének eszköze.[15] Az uralkodó a társadalom tagjaként, polgártársai érdekében cselekszik, uralkodásának fényét elsősorban nem a birodalom nagysága, az udvartartás fénye adja, hanem nagyszerű emberi cselekedetei. A tételt expliciten fejti ki Titus, Metastasio – Kazinczy eszményinek megrajzolt uralkodója:

„TITUS

’S mit hagytok tehát nékem, ha azt is ellenzitek, hogy jó tetteket oszthassak? Az Uralkodók Székeinek ebben áll minden becsek, egyébb elsőségeik hiú csillogás, háládatlan munka.” (I. felvonás, 5. jelenet)

Az uralkodónak azon felül, hogy igazi ember, igazi polgárnak is kell lennie, aki minden tehetségét az emberi társadalom javára használja fel. Ennek a meggyőződésnek jegyében cselekszik Titus is:

„Titus

Életemet, ‘s birodalmamat el veszteni nékem nem volt soha nehéz szép Vitellia! egyedül azért volna nékem becses mind az egyik, mind a’ másik, hogy vele másoknak szolgálhatok. Jól tudom én, hogy nem enyimek, és ki azt hiszi, hogy csak magának születtetett, nem érdemli, hogy születtetett.” (II. felvonás, 11. jelenet)

A felvilágosodás nevelési rendszerének egyik meghatározó eleme az embereknek részvétre, együttérzésre való nevelése. Az elvet már Lessing megfogalmazta híressé vált kijelentésében:

„Der mitleidigste Mensch ist der beste Mensch, zu allen gesellschaftlichen Tugenden, zu allen Arten der Großmut der aufgelegeste. Wer uns also mitleidig macht, macht uns besser und tugendhafter…”[16]

Az ember tehát annál nemesebb, minél inkább képes embertársaival azonosulni, részt venni ezeknek szenvedéseiben, embertársai sorsát sajátjának érezni s polgártársai érdekében cselekedni. Ahogy Mályusz Elemér megfogalmazta: „Aki nyugalmát és életét áldozza fel ezért a célért, az megérdemli a hősnek kijáró címet. Ezen a szándékon, ezen a képességen nyugszik a felvilágosult abszolutizmus méltósága; amely nem isteni méltóság, nem is rendi, hanem tisztán emberi. A király az az ember, aki a legnagyobb mértékben át van hatva attól a képességtől, hogy magát a legjobban bele tudja élni más emberek sorsába, ő a legtisztább ember (le plus humain).”[17] A helyes emberi és uralkodói magatartás ezen kérdéseire reflektál Bálintitt János, illetve Wesselényi Miklós Cronegk-fordításának Kodrus királya. Kodrus saját boldogságát is hajlandó feláldozni alattvalóinak boldogsága érdekében, önmaga boldogságát abban látva, hogy alattvalóit boldoggá teheti. Ezért mond le Filáidé kezéről Médon javára, amit Elizindé így minősít:

„Elizinde

Csak Kodrus teheti az illyen virtusokat, hogy midőn más boldog — ő is másnak bóldogságát érezte. Valóban te nagy Fejedelem vagy — Nem magad, hanem alattavalóidnak hasznát, ’s szerentséjeket tekintvén.” (III. felvonás, 3. jelenet)

Az igazi király uralkodásának fényét az ilyen nagylelkű tettek emelik, ahogy ez a Kodrus Bálintitt János-féle fordításában olvasható:

„Elizindé

Nem tsudám ezt látni hogy él kegyelmével,

Mert tselekedete edgyez érdemével:

Ugyan is ezt nem más, tsak Kodrus teheti,

Hogy midőn más boldog, öis érezheti.

Mely ritka királynak van ez ajándéka,

Hogy, isten kedvével edgyezvén szándéka,

Népe boldogságát kész szivel mivellye,

Tronussának fényét érdemmel nevellye.” (III. felvonás, 3. jelenet)

Médon is azáltal válik méltóvá a királyi trónra, hogy — bátorsága mellett — képes a kötelességet, az állam érdekét saját boldogulása, nagyravágyása elé helyezni. Szerelem és kötelesség, boldogság és „virtus” között őrlődve kész feláldozni Filaidét azért, hogy megmentse királyát, a vitézi hírnév keresését feladja a haza békessége, nyugalma érdekében, vagy ahogy ő fogalmaz:

„Médon

… ’s bárha harczra ösztönöz is Vitézi vágyódásom — de Hazám békességének feláldozom minden nagyra vágyásimat — jobb lévén egy békesség 100 Diadalomnál!” (I. felvonás, 4. jelenet)

Kodrus alakjában egymás mellett él, egymást kiegészíti heroizmus és érzékenység, királyként sem próbálja megtagadni emberi mivoltát, mégsem áll fenn annak a veszélye, hogy hasonul a tömeggel, elveszítvén így uralkodói autoritását is. Mindez pedig azért lehetséges, mert emberi nagysága egyszersmind ki is emeli őt a közemberek sorából. Jellemének legfontosabb vonása az önfeláldozás, kész életét hazájáért vagy akár egyetlen alattvalójáért is feláldozni. A dráma — amelynek cselekménye egy jóslaton alapul, mely szerint Athént idegenek támadják meg, s a hazát élete feláldozásával a király mentheti meg — már az első felvonásban élesen exponálja jellemének ezen fő vonását:

„Kodrus

Szüntelen ijjeszt azon titkos háborgásom, hogy valami nagy veszély éri Hazámat velem együtt, ettől tartok, és méltán is, én tsak arra kérem az egeket, hogy ha az ő bosszuállásokat nem bűntetik, kiméljék meg az én kedves Hazámat, és tsak rajtam öntsék ki azt.” (II. felvonás, 2. jelenet)

Ugyanígy, amikor Artánder Elizinde kiadatását kéri tőle, magatartása, válasza szintén ezen erkölcsi norma felől értelmezhető:

„Kodrus

Mitsoda vért kérsz? — Kérjed az enyimet, és azt Népemért örömest feláldozom — de egy kóldust sem akarok, hogy meghaljon érettem. Az Ég őket rám bízta. És nékik tsak óltalmok lehetek. És tudd meg azt, hogy minden tsepp vérnek kiöntéséért valaha számot kell adni. (…) Gonosztétel vólna ott az irgalmatosság, ahol a’ bűnösre nézve az igazság ki nem szólgáltatik.” (III. felvonás, 6. jelenet)

Mindezt pedig annak tudatában cselekszi, hogy ha az uralkodó ily nagyszerű tettekre képes, ha cselekedeteit ilyen magasztos elvek irányítják, akkor életével példát adhat az embereknek, hogy ők is hasonló önfeláldozással szenteljék magukat és javaikat az államnak. Ennek a magatartásnak a lényegét foglalják össze mintegy végrendeletszerűen a haldokló Kodrus szavai:

„Kodrus

Éljetek szerentsésen — és ne felejtsétek el, — Oszlopot — számomra tsak sziveitekben emeljetek. /: Filaidénak :/ Élj Hertzegné! — és vigasztaljon meg tégedet Médonnak neve — ne sirjatok — tsak egy példa — mellyet kellett Kodrusnak megtenni, hogy — jó Királlyát a’ Nép megesmérvén — tisztelje — A’ király pedig népét mint testvérét szeresse.” (V. felvonás, 12. jelenet)

Fontos aspektusa ezeknek a drámáknak az uralkodói felelősség kérdése. Nagy Frigyesnél a következőket olvashatjuk:

„A’ Fejedelem semmi nem egyéb, hanem első Szolgája az Országnak, köteles, hogy igasságoson tselekedjék és bőltsen, minden különös haszonra való vigyázás nélkült, mintha a’ Hazafiainak minden szempillanatban számot kellene adnia az Ország Igazgatásáról.”[18]

Fel kell figyelnünk a már idézett szövegrész utolsó tagmondatának feltételes jellegére: a királynak úgy kell birodalmát kormányoznia, „mintha a’ Hazafiainak minden szempillanatban számot kellene adnia az Ország Igazgatásáról.” Nép és uralkodó között mintegy szerződéses viszony áll fenn. Mivel az abszolutizmus államelmélete szerint a nép ráruházta jogait az uralkodóra, ő korlátlan hatalommal rendelkezik, belátása szerint vezetheti népét. A királynak erkölcsi tekintetben is tökéletesnek kell lennie, tetteivel Isten és önnön lelkiismerete előtt kell elszámolnia, de az igazi uralkodó úgy cselekszik, hogy cselekedetei összhangban legyenek alattvalói akaratával. Ziegler A’ Fejedelmek nagy Lelke című drámájában Bajor Lajos, „koronázott romai császár” szembesül ezzel a problémával:

„Lajos

De hogy mentsem magamat illy tettért? hogy adjak számot a’ reám bizott hatalomról?

Alzei

A’ király bírót nem esmér.

Lajos

Való. De az Isten és ön Lelki esmeret bírája — és így, ha becsületem betses előtted, tehát halgass. A’ következendő Világ engem épen úgy itél, valamint jobbágyim közül a’ leg utolsót. A’ szerentsétlenek száma közé tehetsz, de a’ kegyetlen Királyok közé soha sem.” (I. felvonás, 2. jelenet)

Bárány Péter Korvinus Mátyása uralkodói szándék és alattvalói akarat konfliktusát tematizálja. A cenzúra tiltása miatt kiadatlan maradt dráma középpontjában az uralkodói pályája végén álló, a hadakozástól, hódításoktól elforduló Mátyás alakja áll:

„Korvinus

Az Isten sugta meg ezt. — Elfolytak már azon idők, mikor azokban [a hadakozásokban] kedvem tölt. Most királyhoz illik hibáit meg mérni, most juttatják eszemben bolond, s nem emberi tetteimet. Elég ember, s polgár vért ontottam. Szebb, s nagyobb győzedelem egy embert bölcsebbnek, s jobbnak tenni, mint az ütközeteknek piacán tiz ezeret földre teriteni. Ilyen diadalmak unszolnak most engem a’ táborozásra. Táborba szállok már a tudatlanság, elme tévelygés, s vétek ellen.” (I. felvonás, 6. jelenet)

A dráma tárgyát Mátyás 40000 főre tervezett iskolája, az iskolaterv nemesekkel való elfogadtatása képezi, Heltai és Bonfini forrásai nyomán. A nemesség ellenáll Mátyás törekvéseinek, amelyben ők az elpuhulás, az olasz életvitel utánzásának, majmolásának veszélyét látják. Mátyásnak ebben a helyzetben kell helytálló választ találnia arra a kérdésre, hogyan valósítható meg a távlatilag a nép javát szolgáló uralkodói szándék az alattvalók ellenkezése közepette? Mátyás válasza jellegzetesen felvilágosult uralkodóra vall: a felvilágosult abszolutizmus szerint ugyanis az uralkodó akarata ellenére is vezetheti népét, ha ez az ő — általa még fel nem ismert — javát szolgálja. Az emberek többsége ugyanis — ebből indul ki a felvilágosodás — még nem érte el azt a fejlett műveltségi fokot, hogy tudná, mit kell tennie. Erre még nevelni kell az embereket, fel kell őket világosítani. Mátyás kötelességének érzi, hogy népét nevelje; nevelési elveit a következőképp fogalmazza meg:

„Korvinus

A közönséges nevelés az egész nemzet jövendőbeli boldogságának vetésüdeje. (…) ki az ifiuságot az haza javára neveli, minden jóra érdemes. Ha a tudományokat és mesterségeket becsüljük, magunkat becsüljük. (…) Nem kisebb jussok vagyon azoknak, valamint az emberi nemzet jótevőinek a mi jutalmunkra, s becsülésünkre, kik vagy irás, vagy mesterséges müvek által hasznos igazságokat, jó, s emberiségesb gondolatokat tudnak kihirdetni.” (I. felvonás, 6. jelenet)

Nevelési programja kivitelezésében ugyanakkor azt az elvet követi, hogy az alattvalók a jót ne kényszerűségből tegyék, hanem szabadon, saját meggyőződésüktől vezettetve. Mátyás — a fentebb megfogalmazott elvek jegyében — lemond a nemességgel való nyílt konfrontációról, megingatja a nemesek lázadásának alapjait azzal, hogy megadja nekik a nevelési program elfogadásának vagy elutasításának lehetőségét. Kifejti, nem akar zsarnok lenni, akaratát nem akarja mindenáron érvényesíteni:

„Korvinus

Vegyétek még jó néven atyai tanácsomat. Kövessétek, ha jónak tetszik, vessétek meg, ha nem tetszik. Ha jó polgárokat, s hazafiakat akartok az hazának zálogul hagyni, kik juhaitokat védelmezni, az ország dicsőségét, s a közboldogságot elé-mozdítani; különös hasznaikat a közjónak önként feláldozni tudják; tehát  nagy szorgalommal oktassátok fiaitokat mindazokra, amik az hazát illetik. (…) Az erő, s bátorság nem elegendő. Az oroszlány s medve is prédája a félékenyebb, s erőtlenebb, de okosabb embernek.” (IV. felvonás, 6. jelenet)

Okos politizálással azonban elfogadtatja a nemességgel a nevelési programjának alapját képező elveket: az új kor újfajta műveltségeszményt követel, a hazának olyan polgárokra van szüksége, akik békeidőben is hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak. Fontos helyet foglal el koncepciójában a törvények tisztelete, a tudományok és mesterségek megbecsülése. Mindezek igazságát az elégedetlenkedő nemesek sem vonják kétségbe. Végül az elégedetlen nemesség vezéralakja, Ibafalva mondja ki, hogy ők maguk képtelenek fiaikat az új műveltségeszmény jegyében nevelni, hisz ők maguk is a hagyományos, katonás nevelési elvek jegyében nőttek fel. Így maguk a nemesek ajánlják fel a királynak a nevelési program megvalósításának jogát azzal a feltétellel, hogy a Mátyás által megfogalmazott nevelési eszmény jegyében nevelt ifjak „kísérleti” csoportja kiállja azt a nyilvános próbát, amelynek során szellemi és fizikai képességeikről egyaránt bizonyságot kell tenniük. Mátyás tehát végső soron a nemességet maga mellett tudva valósíthatja meg elképzeléseit.

Bárány Péter Korvinus Mátyásában ugyanakkor az ellenkező véglet, a felvilágosult abszolutizmus ellentéte is megjelenik. Ennek szószólója Abdul, a török követ, aki a drámában a negatív rezonőr szerepét tölti be. Ő a török nevelési elv képviselője, egy zárt, magába fordult világ elméletét fejti ki, amelynek legfontosabb sarokkövei az engedelmesség, tudatlanság s — ezzel összefüggésben — a korlátlan uralkodói hatalom. A birodalom kormányzásáról, az uralkodó hivatásáról alkotott elvei miatt csupán felerészt tud egyetérteni Ország Pálnak, az ifjak nyilvános próbatételén Ibafalva kérdésére adott válaszával:

„Ibafalva

Mikor volt hazánk legboldogabb állapotban?

[Ország] Pál

Nagy Lajos alatt kitetszett ő, mint a világnak tündérszépsége több húgai közül Európában. Minden részről országok valának a lépcsők, melyeken az ő királyi székéhez lehete felmenni. Három tenger közé, egy szentséges háromszeg formára vala foglalva, mint valami iszonyú nagy drágagyöngy. (…) De ezáltal csak nagy, s fénylő volt a nemzet, nem pedig boldog is. (…) Az által, hogy akkor a megegyezésnek szoros kötele kapcsolta össze a népet a királlyal; hogy a törvényeket szentül megtartotta mind a két fél; hogy az igazság és bátorság, jó állapot, s emberiség mindenütt uralkodott (…), a tudományok és mesterségek virágzottak.” (V. felvonás, 6. jelenet)

Az uralkodó rátermettségének megítélésében Abdul számára elsődleges szempont a meghódított területek nagysága, a korlátlan uralkodói hatalom, ugyanakkor a nép nevelését teljességgel fölöslegesnek tartja. Nézetei szerint a nép tudatlansága az erős, centralizált uralkodói hatalom záloga. Mennyire más ez, mint a Nagy Frigyes által megfogalmazott elv:

„Nem eszén kivől kellene-é annak lenni, a’ ki azt képzelné, hogy az emberek edgymás hozzájok hasonlónak ezt mondották vólna: Fel emelünk tégedet magunk felett, mert szerettyük a’ rabságot, és az a’ Hatalmat adjuk Néked, hogy a’ mi gondolatunkat akaratod szerént igazgasd. Sőtt elenben azt mondották: Szükségünk vagyon reád azért, hogy óltalmazd meg azokat a’ Törvényeket, melleyken engedelmeskedni akarunk, hogy igazgass böltsen, és óltalmazz meg minket: Végre meg kévánnyuk tőlled, hogy a’ mi Szabadságunkat betsüld meg.”[19]

Bárány Péter mintegy továbbfűzi a gondolatot, amikor főhősével azt mondatja, hogy az az igazi dicsőség az uralkodó számára, ha olyan nép fölött uralkodik, amelyik tudatában van saját jogainak, belátása szerint él a törvények által biztosított szabadságával, önállóan tud dönteni saját sorsáról:

„Korvinus

Ne véljétek kedves hiveim, hogy ellen mondástok bántásomra lesz. Örömest királya vagyok én egy oly nemzetnek, mely maga választ vagy vet meg valamit. Ezen elsőségnek fénye szintúgy ragyog rajtam, mint tirajtatok. Ha rab népen uralkodnék, utolsó lennék a királyok között. Most első vagyok.” (IV. felvonás, 4. jelenet)

Visszatérve a kiindulóponthoz: szerves kapcsolatot feltételezünk e drámák és a fejedelmi tükrök műfaja között, szövegeinket akár a fejedelmi tükrök egy késői továbbélési formájának is tekinthetjük. Olyan eszményi uralkodó alakját rajzolják meg ezek a szövegek, amelynek legfontosabb jellemzői a törvények tisztelete, az alattvalók szeretete, könyörületesség, erkölcsi tisztaság, a tudományok és mesterségek megbecsülése. Ezeket foglalja össze Szentjóbi a királyi eskü szövegében:

„Vitéz

Áldott légyen az Urnak neve! – De még Hazánk törvényi ereje szerént, némelly fel tételéknek be telyesitését kiványuk tőled. Esküdj meg, hogy a’ mi Törvényeinket és Szabadságinkat, meg tartani és óltalmazni fogod! Esküdj meg, hogy az Alattavalóidnak kegyes Attya, a’ szerentsétleneknek óltalmazója, a’ szükölködőknek jól tévője, a’ bünösöknek igaz, az el tévelyedteknek irgalmas és igaz birája lészel! Esküdj meg, hogy a’ tudományokat nevelni, és gyarapitani fogod. Esküdj meg, hogy hazánkat mindenféle lehető ellenségektől meg óltalmazod! Esküdj meg kivált, hogy az arany békesség nyugodalmas idejében a’ szép szabad mesterségek’ el terjesztésében, a’ kereskedés’ virágzásában, az elme, és szorgalmatosság’ műveinek fel ébresztésében, és a’ boldog belső eggyességnek helyre állításában munkás leszel!” (III. felvonás, 5. jelenet)

Szövegkiadások

Szentjóbi Szabó László:

Mátyás király, vagy a’ nép’ szeretete, a jámbor fejedelmek jutalma. Nemzeti érzékeny Játék három felvonásban. Azon alkalmatosságra, midőn Ferentz, Buda várában Junius 6dik napján 1792 Eszt. Magyar Királyá koronáztatott.

Metastasio-Cronegk-Wesselényi:

Kodrus, vagy szép dolog a’ Hazáért meg halni. Szomoru Játék 5. Felvonásban. Metástásió után H. Báró Wesselényi. Pesten. Leirattatott Bóka János által, octóber 22-én, 1828.

Metastasio-Cronegk-Bálintitt:

Kodrus. Szomoru Játék öt felvonásban, mellyet németből forditott Tövissi L. Baro Bálintitt János, az Erdélyi Méltóságos királyi Táblának edgyik hites Assessora, 1784.

Ziegler-Ernyi

A’ Fejedelmek nagy Lelke [Fejdelmi nagyság]. Érzékenyítő játék % Fel Vonásban

Irta F. V. Ziegler. Forditotta: Ernyi Mihály

Bárány Péter

Korvinus Mátyás

Egy Vitéz Nemzeti Szomorúval elegyes vig Játék öt szakaszokban. Történetes Jegyzetekkel együtt. Vertesz Friderik Augustus Kelementől a Pesten lévő Magyar Mindenségben az Ékes Tudományok Tanitójától. Magyarul kidolgoztatott Bárány Péter által 1790.

Metastasio-Kazinczy

Titusnak szelidsége. Érzékeny Játék 3 Felvonásban. Metastasionak Olasz Irásai közzül forditotta Kazinczy Ferencz. 1795.

© János Szabolcs