Kilián István

Az apagyilkos ifjú története XVIII. századi minorita színpadon

Magyarországon a XVII-XVIII. században nem volt hivatásos, polgári színjátszás, nem volt udvari, nem volt még kastély-színház sem, ahol a hivatásosak ezt a műfajt rendszeresen művelték volna. A színház műfaji hagyományait tehát a XVI századtól a XVIII. század legvégéig az iskolák vagy a kastélyszínházak alkalmi, amatőr színjátszói adták tovább. A darabok ránk maradt szövegei elárulják, hogy valamennyi mögött az a nevelői szándék rejtőzik, hogy az ifjúságot s a felnőtteket is a helyes életvitelre és a keresztény világnézet megtartására ösztönözzék.

A most tárgyalni kívánt darabot előbb 1732-ben, majd második alkalommal 1762-ben is előadták. Ritkán fordult elő, hogy egy darabot kétszer is színre vittek volna valamelyik városi iskolában. Valószínűleg ennek a forrása lehetett az a jezsuita dráma, amit Szakolcán vittek színre 1724-ben. A kézdivásárhely-kantai darab latin címe az alábbi: Parentum nimius amor, seu ipsius ultor.[1] A szakolcai darab is hasonló címet kapott: Nimius Parentum amor seu ipsius ultor seu Edmundus parricida.[2] Kézdivásárhelyt az apagyilkos fiút Antaeriusnak, Szakolcán Edmundusnak nevezték.

A kézdivásárhelyi darab argumentuma latinul így olvasható: Juvenis quidam magnorum in Hispanijs Parentum magnus et piae indolis Filius, isque  unicus paternorum bonorum haeres, qui postquam ob lachrymas et parentum preces Deo vocato restitisset, binis vicibus ex certa religione exeundo, Parentem ferro miserabiliter se ipsum itidem perdidit. Ugyanennek az argumentumnak egy részlete a korabeli teljesen szabad magyar fordításában már a nevelési szándék is felfedezhető: Ezen alkalmatossággal észre vehetik és megérthetik a figyelmetes hallgatók, mely veszedelmes dolog az isteni sugallatokat megvetni, és az ördög, világ és test csalogatási után indulni. [3]

A dráma írójának szándékát a prológusból azonnal felismerhetjük, amely röviden feltárja az emberi üdvtörténetet. Az Isten megteremtette a világot és az embert. Megtiltotta ugyan, hogy ősszüleink egyenek a tiltott gyümölcsből, ők azonban nem hallgattak az Istenre, s elkövették az ősbűnt, amely átöröklődött az egész emberiségre. Isten pedig, hogy megmentse ez embert a kárhozattól, leküldte a földre Krisztust, s az ő kereszthalála óta megnyílt az emberiség számára az üdvösség kapuja. A mennyből letaszított ördög azonban nem nyugodott, az volt és az ma is a célja, hogy sok embert vigyen a pokolba. Csábításáról az alábbiakat olvashatjuk a prológusban:

Ezt pedig cselekszi számintalan sokszor,

Fiú Atyja ellen támad valahányszor.

Atya jó gyermekit kínozza, mint lator,

Gyűlölséget tartván ez okból mindenkor.

Mikor atyafiak rútul veszekednek,

Az házas személyek háborogva élnek,

Szomszédok egymással gonoszul egyeznek,

Gazdák a cselédre szitkozódva kelnek.

Mérgesíti, mikor embert részegíti,

Fajtalan életre, bujaságra vészi,

Lopás, tolvajlásra utat mutat néki,

Káromkodás, szitok kenyerét éteti. […]

Lássad azért ember, előtted az élet,

Tekints mennybe, néked mert szék készíttetett!

Koronád is lészen, amint ígértetett,

Országod öröktől fogva készíttetett.[4]

            A szerző drámájával nemcsak az ifjakat kívánja figyelmeztetni a rájuk leselkedő veszélyekre, hanem a felnőtteket is, akik bűneik miatt vesztik el az üdvösség lehetőségét. Előadásomban erről a szándékról kívánok részletesen szólni.

            A dráma cselekménye az alábbi: Antaerius szerzetes közösségben él, novicius idejét öt társával együtt éppen csak letöltötte, s a szerzetben akar maradni. Gazdag és előkelő szülei azonban emiatt szerfölött szomorkodnak, s ráveszik gyermeküket, hogy hagyja ott a kolostort, hiszen ő egyetlen gyermekük, a gazdag örökséget nincs is kire hagyni. A fiatalember engedelmeskedik s hallgat szüleire. Életét azonban a világban, úgy érzi, nagyon elrontotta, s ennek egyedüli oka az atyja, s ezért atyját megöli szinte minden motiváció nélkül. Majd rövid nyomozás után elfogják és a nyílt színen kivégzik az apagyilkos fiút.

A dráma három szinten zajlik, s ilyen értelemben ez is Bécsi Tamás meghatározását használva három szintes dráma. A dráma a középkorig visszavezethető moralitás jegyeit viseli. Mióta az Isten az első emberpárt szörnyű vétke miatt kiűzte a paradicsomból, azóta az ég és a pokol erői közelharcot vívnak minden ember lelkéért. Az ember esendő, s hol az egyikre, hol a másikra hallgat. Ebben a cselekményes moralitásban Cosmophilus, Genius Infernalis, Caro jelentik az alvilág erőit, s közösen küzdenek azért, hogy Antaerius lelkét a pokol számára megszerezzék, s velük ellentétben az egyetlen Genius Theophili áll, aki az Isten számára akarja Antaeriust biztosítani. Harcuk erő tekintetében egyenlőtlen, mégis Genius Theophili győz. Kivégzik ugyan az apagyilkos fiút, halála előtt azonban bocsánatot kér Istentől, halott apjától, egyedül maradt anyjától. S ehhez a továbbiakban már magyarázat sem kell. Ezzel az igaz bűnbánattal Antaerius biztosította a maga számára az ideig való büntetést, azaz a tisztítótűzben való szenvedés után az örök üdvösség lehetőségét.

Antaerius természetesen nem csak szülei kívánságai miatt hagyta el a kolostort. Az első actus első scenájában a novícius év vagy évek letöltése után a növendékek köszönetet mondanak a Magisternek. Antaerius szavaiban ekkor még nyoma sincs annak, hogy el akarná hagyni a kolostort:

                        Szerelmes mesterem, amennyi jót vettem,

Én magam részérül meg nem köszönhetem,

                        Sőt elégségesen ki sem beszélhetem,

                        Jutalmazzon Isten, Őtet azon kérem.[5]

A szerzetesház elhagyását a szerző valamelyest motiválja is: Az első actus második scénájában növendéktársa, Bonitus támaszt először benne kétségeket.

                        Antaeri, mindenkor én kedves barátom,

                        Én mindenek felett rajtad csodálkozom,

                        Sok okokra nézve sorsodat sajnálom,

            Mire adád magad, nagyon álmélkodom.

            Kedves szüleidnek egyetlenegy fia,

            Nemes Familiad gyámola s istápja,

            Híres Nemzetednek csak egy virágszála

            Atyai s anyai örökségnek Ura.

            Miért ily véletlen szüleidet rontod,

            Setét koporsóban elevenen zárod,

            Sok szép jószágodat Fiscus kézre hagyod,

            Familiád nyakát, sőt végét szakasztod?

            Jaj, meggondold azért cselekedetedet,

            Szerzetes életre ha adod fejedet!

            El kell hagynod ottan kedves szüleidet,

Gazdag jószágodat, sokszámú kincsedet!

Antaerius válasza most még érthető: megunta már a világot, szüleinél jobban szereti az Istent, s inkább az örök üdvösséget biztosítja a maga számára, mint az ideig való jókat. A harmadik jelenetben Cosmophilus és Genius Infernalis beszélgetnek. A színhely nyilvánvalóan a pokol. Cosmophilus mérhetetlenül dühös azért, mert azt a hat ifjút, akit a magister nevelt, most elvette Genius Theophilus tőle. S visszaszerzésükre, most Genius Infernalis vállalkozik. S pontosan tudja, hogy Antaeriust csak a test, azaz Caro csábításával tudja a maga számára megnyerni. Ezért Genius infernalis felbéreli Antaerius ellen Carot, aki elmegy a kolostorba az előkelő ifjúhoz, a pokol Geniusa pedig az ifjú szüleihez vonul egy hamis levéllel, amely azonnal elhatározásra készteti a szülőket. A levelet a szerző nem is szövegezte meg, csupán rendezői utasítás szól arról, minek kell a levélben lennie. A szülők tehát elindulnak a kolostorba, hogy fiukat visszaszerezzék. A szülők az apa (Jobonus), az anya (Jobona), a magukkal hozott szolgák szavai hatottak az ifjúra: s így nyilatkozik:

                        Kezet adok, látom, ellent nem állhatok,

                                   Nagyobb bizonyságra köntöst változtatok.[6]

A második motiváló tényező tehát a szülők megjelenése és kérése. Antaerius tehát levetette magáról a szerzetesi csuhát, s világi ruhát öltött magára. Apjával azonban viszonya megromolhatott, mert még egyszer jelentkezik a kolostorban, s onnan minden bizonnyal megint szülei kérésére távozik A negyedik actus harmadik scenájában ugyanis arról értesülünk, hogy már évek teltek el azóta, s a több esztendő alatt az apa és fia közötti jó viszony véglegesen megromlott. Ebben a jelenetben tudjuk meg azt is, hogy már másodszor hagyta el a kolostort atyja kérése miatt. Apját vádolja a fiú, hogy kicsalta őt a kolostorból, s az azóta eltelt hosszú évek alatt egyetlen jó szava nem volt apjának hozzá. Majd atyja, Jobonus távollétében az egykori növendék róla és ellene így nyilatkozik:

                        Ha ki nem öntötted még mindig mérgedet,

                                   Öntsd ki, nem tartóztat, lám, senki tégedet!

                                   Eddig emésztetted sokat születtedet,

                                   Emészd ez után is, ne keress mentséget!

                        De várj, amint méred, bizony visszamérem,

                        S megadom a kölcsönt, ha szerit tehetem,

                        Ma leszen a napja, bőven megfizetem,

                        Nem várom az halált, én fejedet veszem!

            Megszületett tehát a bosszú terve, amely egy újabb motiváció következtében fogalmazódik meg Antaerius lelkében. Arról is értesülünk Caro és Genius infernalis párbeszédéből, hogy az ifjú Jobonus tudta nélkül házasodott meg, s emiatt végképp megromlott az apa és fia között a jó viszony. A szülők tehát vagy nem fogadták be a családba a fiatalasszonyt, s emiatt Antaeriusnak feleségével sem lehetett biztató a kapcsolata. Csak az apa panaszaiból értesülünk az ifjú viselt dolgairól:

                                   Csak hogy hírem nélkül ő feleséget vett,

                                   Magához hasonlót rossz eb nem keresett,

                                   Annyira forralta fel bennem a mérget,

Teljességgel szívem, hogy már megepedett.

Efelett mord kedvű, mindenkor haragos,

Rest, tunya, tobzódó, keringő, házsártos

Az oekonómia mellett is nem gondos,

Szómat nem fogadja, mely felett bajos.[7]

Minden oka megvan tehát az apának arra, hogy fiát elmarasztalja. Ezek után már semmi nem érdekli, csak a szörnyű bosszú. Nem fél a gyilkosságtól, nem fél az Istentől, nem akadályozhatja meg bosszútervét senki, semmi.

Az ötödik hatodik scenában a meggyilkolt Jobonust keresik, majd megindul a nyomozás a gyilkos után. Amikor ezt megkezdik, Antaerius akarja irányítani a gyilkos keresését, még részt vesz a bírák és a senatorok megbeszélésén, később azonban eltávozik. Előbb a gyanú arra pásztorra esik, aki ura szörnyű halálának messziről tanúja volt, s ő hozta hírül a tragédiát. Ő azonban nyugodtan, higgadtan közli: csak az igazságot mondja el, s bármit tesznek vele, csak arról tud beszámolni, amit látott és hallott. S a bírák hisznek neki, majd a gyanú magára Antaeriusra terelődik, mert pásztor a gyilkos ruháját az ifjúéhoz hasonlónak véli, s végül az érvek ellene szólnak, s így őt is faggatóra fogják, aki azonban ekkor már mindent töredelmesen bevall. S ahogyan ő atyját nyílt színen ölte meg, ugyanúgy hajtják rajta is végre a törvényes ítéletet.

            A dráma nevelési célzata teljesen egyértelmű: aki egyszer magára vette a szerzetesi ruhát, ne hagyja el a szerzetet, mert legvégső esetben úgy jár, mint a dráma szereplője Antaerius. Nyilvánvaló, hogy minden papnak készülő fiatalt a világ (Mundus) és a test (Caro) kísért meg életében ezerszer, ezért őrizkedjen minden fiatal Mundus és Caro szavára hallgatni. A kolostorból eltávozó fiatalra az életben ezer veszedelem vár, okosabb tehát a szent falak között maradni.

Nyilvánvaló ez a vaskos célzatosság nem érhette el hatását a XVIII. században sem, s ma sem. Valamit azonban minden rossz érzésünk ellenére el kell fogadnunk. A kolostorban élő vagy a kolostori iskolába járó fiatalnak a szerzetes tanárok nagyon finom, puha selymes fészket, problémamentes életet biztosítottak, az élet, a valóság azonban sokkal keményebb, sokkal ridegebb. Aki egyszer már valamennyi osztályt elvégezte, s elhagyja az iskolát, annak az életben kemény küzdelemre kell felkészülnie. S ma már azt mondjuk a fiatalnak, alapíts családot, s azon belül keresd meg a magad és családtagjaid számára is a nyugalmat. Az a furcsa, hogy a keresztény etika ismereteim szerint soha nem volt családellenes, mégis a XVII-XVIII. században soha nem mutatott be egy olyan, szinte elérhetetlen ideális családi közösséget, amely példa lehetett volna, minden, iskolában tanuló fiatal számára. Játszottak drámát a minoriták a tékozló fiúról, megértették a nézőkkel, hogy a családi vagyont elherdáló fiatalt mindenképpen vissza kell fogadnia az atyának, s a vélt igazságtalanság miatt zúgolódó idősebb fivérnek nincs igaza.[8] Játszottak számtalan drámát barátokról, testvérekről, akik egymást a legveszélyesebb szituációkban is tudták és akarták segíteni. A református prédikátor Szegedi Gergely Ádám és Éva családjáról írt a XVI. században egy kevésbé kemény nevelési célzatú drámát. Ebben Jézus készül meglátogatni ősszüleink családját, ezért Ádám jóelőre figyelmezteti Évát, mosdassa meg a gyermekeket, s öltöztesse őket szép tiszta ruhába, s így várják tiszta lakásban, tiszta ruhában s felkészülten Jézust. Ábel és Seth hajlandók megmosakodni, Káin azonban nem. Ábel és Seth tudják a Miatyánkot és a Hiszekegyet is, Káin azonban nem, ezért az Úr Ábelnek azt ajánlja, hogy legyen prédikátor, Seth képviselje a polgári hatalmat, ma így mondanánk ő alkalmas lesz majd polgármesternek, Káin azonban kettejük szolgája lehet csak, mert engedetlen volt. Ennek a naiv történetnek a szerzője Nicolaus Selneccerus volt, s az ő Theophania című drámáját magyarította Szegedi Gergely.[9] Kézdivásárhely-Kantában 1773-ban színre vittek egy szörnyen véres, szerelmi tragédiát, amellyel éppen arra próbálták nevelni a fiatalokat, hogy a meggondolatlan és vak szerelem véres következményekkel járhat. Leonina nem fogadja el jegyesének azt, akit atyja Leoninus jelölt ki számára, azért szinte a dráma minden szereplője ennek az engedetlenségnek, a fékezhetetlen szerelemnek lesz az áldozata.[10] Több XVII-XVIII. századi drámát adtunk ki, s eddig tudomásom szerint nem volt egyetlen olyan dráma sem, amely egy eszményített családképet akart volna a növekvő ifjúságnak bemutatni. Eszményített házasságról adtak elő drámát a XVIII. században itt Miskolcon is: valószínűleg magyarul adták elő Avancini Fides conjugalis, sive Ansberta sui conjugis Bertulphi e dura captivitate liberatrix. Ennek a darabnak a cselekménye a következő: Bertulphus felesége többszörös tiltakozása ellenére a Szentföldre utazik. Utazása közben a barbárok elfogják, és börtönbe vetik. Felesége Ansberta férfi öltözékben férje nyomába ered, s jelentkezik a barbárok királyánál, s őt szép gitárjátékával rabul ejti, majd a király ajánlatára, hogy bármit kérhet tőle, az a kívánsága, hogy a börtönben szenvedő rabokat engedje szabadon. Így szabadítja ki a hűséges asszony a barbárok rabságából nemcsak férjét, hanem annak rabtársait is. Ezzel a darabbal feltűnő rokonságot mutat Betthoven Fidelio című operája is, ennek a szövegkönyvét azonban Jean Nicolas Bouilly írta.[11]

            A darabok tekintélyes többségében van prologus és epilogus is. Itt a most ismertetett drámában az epilogus helyett Antaerius önbúcsúztatását olvashatjuk A halálra ítélt fiatalember elbúcsúzik apjától, anyjától, búcsút vesz társaitól, s tanulság neki, társainak, s talán a darabot néző fiataloknak is szól:

                                   Hát ti, jó barátim, ugyan mit gondoltok,

                                   Hóhérok kezében, minthogy engem láttok?

                                   Antaeri odavan, régi pajtársatok,

                                   Haszontalan rajta ne szomorkodjatok!

                                   Jobb lesz bizonyára, hogy példát vegyetek,

                                   Kimenetelire jól figyelmezzetek,

                                   Hogy így, mire juttam, abba ne essetek,

                                   Engem, ha követtek, jaj lészen tinéktek.[12]

© Kilián István, 2002