Kovács Eszter

Varia des Hermannstädter Theaters

Közönségnevelő tanfolyam, Nagyszeben 1825-1861

1. Dramaturgisches ABC[1]

Motto

Der Tiger ist nicht gemeint, spricht man von Katzen. Wem`s nicht juckt, braucht sich nicht zu kratzen.

Abonnent

Heisst derjenige, welche eine gewisse Summe auf einmal bezahlt, um nicht jedesmal zu bezahlen zu müssen, wenn er in das Theater geht. – Abonnent heisst auch der Schauspieler, der sich auf eine Zeitschrift abonniert und auf diese Art mit dem Zeitungsschreiber eine halb- oder ganzjährige Freundschaft schliesst.

Brauchbar

Heisst auf den Bühnen zu Allem gut sein und zu Nichts. Der Brauchbare erscheint im Frak und im römischen Mantel, er trägt einen Brief heraus, setzt sich als Jupiter in die Wolken, hat das Recht schlecht zu reden und falsch zu singen, dafür bezieht er eine mittelmässige Gage und ist täglich auf den Brettern zu sehen.

Dichter

Treibt eine Kunst, ein Metier, eine Profession. Alles, was man will. Um dramatischer Dichter zu sein, muss man Genie haben, oder Geist oder Witz, oder Gelehrsamkeit oder Diebsinn.

Entlassung

Das Mittel, eine höhere Gage zu erzwingen, wenn man unentbehrlich ist, übrigens hält sich jeder für unentbehrlich.

Ferien

Jene Zeit, wo die Scahuspieler erst zu arbeiten anfangen, in die Provinzen reisen um Geld zu gewinnen und Rollen zu spielen, die sie nicht spielen können.

Geschmack

Leset Schillers Verse, seht die Schröder spielen, betrachtet ein Werk von Salvatore Rosa, hört Paganinis Geige, leset das Journal – nein, leset kein Journal, wenn man wissen wollt, was Geschmack ist.

Harmonie

Sehr selten im Orchester, noch seltener auf der Bühne, am seltensten in den Coulissen.

Journalist

Unabhängig, unpartheiisch, streng ohne Bissigkeit, schonend ohne Schwäche, weder im Lobe noch im Tadel übertrieben, gegenwärtig bei den Vorstellungen, über welche er urteilt – sollte ein Journalist sein.

Kunst

Ist die beste, wenn sie keine mehr ist, sondern zur Wahrheit wird.

Lachen

Hat eine entscheidende Beziehung auf Schauspieler und Zuseher. Lacht der Schauspieler selbst über seine Spässe, so wird der Zuseher schwerlich lachen. Wer im Lustspiel nicht lachen kann, der weint um sein Geld, der lacht den Dichter oder den Schauspieler aus.

Musen

Die klassischen Schwester-Göttinnen, welche die Romantiker detronieren suchen, indem sie ihnen Feen, Genien sc. substituieren, einst gab es deren neun, jetzt ist eine zehnte dazu gekommen, die Muse der Mode.

Neu

Eine alte Intrigue mit neuen Spässen, alte Ideen neu aufgefrischt, alte Charaktere auf die Zeitumstände angewandt, kurz, alte Stücke mit neuen Titeln, das sind jetzt unsere dramatische Neuigkeiten.

Oper

Haben wir fast keine mehr, wir haben nur Concerte, worin der Sänger die erste Person, der Componist die zweite, und der Dichter gar nichts ist.

Pfeiffen

Das entsetzlichste für Dichter und Schauspieler, oft aber auch die einzige bittere Arznei, wodurch sie radikal zu bessern sind.

Romantisch

Wir können diesen Ausdruck nicht definieren. Mit „wasch` mir den Pelz und mach` mir ihn nicht nass“ wäre es vielleicht am treffendsten übersetzt.

Souffleur

Ein wichtigstes, aber auch ein unangenehmes Amt. Ein Mann, der immer Unrecht hat oder unverständlich ist, wenn der Schauspieler nichts gelernt hat. So mancher Blick oder Zischer fliegt ihm in Grimme zu, er aber sitzt ganz ruhig in seinem Käfig und sucht die Bläsen und Löcher der Fehlenden zu decken.

Theaterfreund

Einen freien Eintritt ins Theater haben, einen Lärm mit knarrenden Stiefeln machen, im Theater alles beklatschen, ausser demselben über alles raisonieren, den Takt bei einer Arie falsch schlagen und mitsumsen – da habt ihr euren Theaterfreund.

Unterricht

Gibt kein Talent, aber er ziert es, er macht den Künstler nicht, aber er vollendet ihn.

Vorrufen

Eine Ehre, die keine Ehre mehr ist, weil sie missbraucht wird; es kommt jetzt auf das „wie oft“ an.

Waffen

Nehmt den neueren Dichtern Gäbeln, Pistolen, Dolche und Gift und seht was übrig bleibt.

Zufall

Dieser Artikel würde die ganze Theatergeschichte umfassen, wollte man ihm ganz beschreiben. Zufälle machen die Stücke fallen, Zufälle verhindern die Mitglieder zu spielen und Zufälle bewirken, dass der Direktor oft des Teufels werden möchte.

1.2. Dramaturgiai ABC

A színháztörténész Eugen Filtsch adománya volt az a kolligátum, amely jelenleg Varia des Hermannstädter Theaters címmel tartalmazza az 1820-1860 közötti, a helyi produkciókra vonatkozó helyi kiadású zsebkönyveket a nagyszebeni Brukenthal múzeum könyvtárában

A Varia egyik legérdekesebb szövege a fentebb olvasható, 1842-beli színházi zsebkönyv mellékleteként megjelent Dramaturgisches ABC: címszavakba szedett, zsebszótár-szerű, 24 tételes jegyzék.

A zsebkönyv nem képezi a Varia kolligátum részét, külön jelzet alatt katalogizálták[2]. A címlap sem súgó-szerkesztőt, sem igazgatót nem tüntet fel, azonban bizonyosra vehető, hogy Alois Jaritz súgó adta ki Carl Philipp Nötzl és Eduard Kreibig igazgatók felügyelete alatt.[3]

A jegyzék 24 fogalmat magyaráz, a felsorolt tételek ábécérendben követik egymást: Abonnent, brauchbar, Dichter, Entlassung, Ferien, Geschmack, Harmonie, Journalist, Kunst, Lachen, Musen, neu, Oper, pfeiffen, romantisch, Souffleur, Theaterfreund, Unterricht, Vorrufen, Waffen, Zufall. [4]

A szójegyzék bizonyosan nem a szerkesztő Alois Jaritz saját műve, a forrás még azonosításra vár. A lista mégis figyelmet érdemel, hiszen a szerkesztő aktuális problémákra reflektálva adhatta ki, célja a színházi terminológia emberközelbe hozása lehetett, akár a demitizálás árán is: a kulisszák mögötti világot emelni ki a rivaldafény helyett. A mai terminussal interdiszciplinárisnak nevezhető munka olyan területekről tartalmaz szócikkeket, amelyek a színház világával érintkeznek: sajtó, közigazgatás, esztétika, pedagógia, zene stb. A nyelvezet közérthető, nem él ugyanis új, addig ismeretlen fogalmakkal, vagy szakszavakkal, nem kíván ténylegesen megtanítani valamit, hanem már meglevő ismeretekre épít, a fölismerés élményét ötvözi a csattanó profanizáló hatásával.

A címszavak három osztályra tagolódnak, egyesek elméleti vagy gyakorlati színháztudományi kérdéseket magyaráznak (ízlés, művészet, újdonság, opera, stb.), mások a publikumhoz (színházbarát, kifütyölni, színfalak elé hívni, stb.), illetve magához a színészmesterséghez kapcsolódnak (súgó, mindenes, szünet, tanulás, szerző stb.).

 Célzatosságot is lehet látni azonban abban, hogy ez a szójegyzék akkor és olyan formában napvilágot látott, hiszen látszólag könnyed, poénokra építő felszíne alatt reális problémák, mind a közönséget, mind a színészt foglalkoztató kérdések fogalmazódtak meg. A nagyszebeni publikum magára vonatkoztathatott bizonyos cselekvéseket, azonosulhatott néhány ott közölt funkcióval, összevethette a zsebkönyvben közölt műsortervet a lista esztétikai tételeivel, esetleg javaslatokat fogalmazhatott meg. Ha elfogadjuk azt a megállapítást, hogy a lista mintegy helyzetjelentésként szolgált, a színház és közönsége közötti dialógus megfogalmazásaként, akkor megkísérelhetjük felvázolni azt a közönséget is, amelynek az árnyképe ennek a „pillanatfelvételnek” az lapján kibontakozik. Mindenekelőtt kíváncsi és lelkes, bár színházi ízlését tekintve még fejletlen és lelkesedése is főként a színészek személyi kultuszára korlátozódik, azonkívül a darabok szerzőit is gyakran valódi érdem nélkül ünneplik a függöny előtt. Még a leginkább motivált, igazi színházértőként és -élvezőként számon tartott réteg is csizmával csörtet be bármikor a színház épületébe, hogy mindent megtapsoljon, mindenről nyilatkozzon, azonkívül az áriák dallamát is együtt énekli az énekessel. Tetszését-nemtetszését spontán füttykoncertben nyilvánítja ki.

Ez a játék – a lista alapján megrajzolni egy portrét – a színész alakjának rögzítésével is folytatható: a színész tehát fél- vagy egészéves barátságot köt az újságíróval, minden darabban hasznát lehet venni, ugyanis egyformán rosszul deklamál és hamisan énekel frakkban valamint római lepelben. A súgó hasznavehetetlen, mivel vagy rosszat vagy érthetetlenül súg. Azonkívül játékában gyakorta hagyatkozik a véletlenre, a esetleges bukásáért is csak a véletlent teszi felelőssé.

És végezetül: hogyan látja a lista szerkesztője a kor dramaturgiáját? A drámaszerző vagy fantáziájára vagy fogékonyságára, vagy humorára vagy egész egyszerűen tolvaj ösztönére hagyatkozik a darabíráskor.

A költészetben „non plus ultra” színvonalat képviselnek Schiller versei, a színjátszásban Schröder[5], a festészetben Salvatore Rosa[6] művészete, a zenében pedig Paganini hegedűjátéka. Feltűnő ebben a felsorolásban, hogy szinte minden tétele a romantika szépségideáljának egy-egy iskolapéldája: kortárs (Paganini) vagy a romantika hívei által újrakanonizált művészekről (Salvatore Rosa) van szó. Feltűnő az is, hogy többnyire olyan művészt választ, aki a színházzal is kapcsolatban áll, vagy akinek a művészete a drámaiság jegyeit hordozza magán: Schiller drámái mindenütt ismertek voltak és mindenütt játszották is őket, Salvatore Rosa nagyformátumú csatajeleneteiben vagy tájképeiben, fantasztikus démoni alakjaiban (boszorkányfiguráiban) éppen a drámaiságot emelték ki a romantika olyan művészei, mint Hoffmann. Paganini pedig hegedűversenyeiben gyakran az operaszerző Rossini megoldásait követi.

2. A színházismeret mint kulturális igény

A nagyszebeni színjátszás XIX. századi történetére vonatkozó források újraolvasását  a színházi zsebkönyv (mint a színtársulat és a közönség közötti kommunikáció bevált formája) szempontjából egy eddig lappangó zsebkönyvgyűjtemény felbukkanása tette lehetővé. Az a kolligátum, amely a színháztörténész Eugen Filtsch donációjaként jelenleg Varia des Hermannstädter Theaters címmel tartalmazza az 1820-1860 közötti, a helyi produkciókra vonatkozó helyi kiadású zsebkönyveket, a színházpártoló közönség érzelmi-dramaturgiai-esztétikai nevelését célzó koncepciózus tervként fogható fel. A vizsgált szövegkorpusz kiegészül az 1842-ből származó zsebkönyvvel is, amely nem része a kolligátumnak, azonban szintén újdonságnak minősül, hiszen sem az 1961-ben megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája[7] sem az azt követő pótlások nem említik[8]. Ennek a 24 zsebkönyvből álló sorozatnak a részletes filológiai leírása a 2002-ben megjelent Theátrumi könyvecske[9] mellékletében található.

A zsebkönyvekben megjelenő versek, anekdoták, találós kérdések a szórakoztatás, a captatio benevolentiae szerepét töltik be kiegészítésként; az egyes darabokban azonban – Theater-Journal, Abschieds-Blatt, Játék Szin Almanak (!) stb. elsősorban a társulat személyi állománya, műsorrendje, a vendégszereplések jegyzéke jelenik meg rendszerességgel. Ez a szabad idő beosztására, a tervezésre-visszapillantásra, az élményeknek az adatokkal vagy szövegszemelvényekkel való egybevetésére nyújt lehetőséget. A szebeni német nyelvű színjátszás, amelynek létrejötte nem független a helybeli iskolák színjátszó hagyományaitól, folyamatos kapcsolatról tanúskodik a temesvári, a pest-budai, a bécsi és a berlini színjátszással és a térség színháztörténetének interkulturális összefüggései jegyében vizsgálható ennek a szövegegyüttesnek az alapján. 

A szövegkorpusznak (a Varia zsebkönyvgyűjtemény mellékleteinek) konkrét vizsgálata és elemzése előtt azonban két kísérő körülményre ki kell térni. Szükséges elsősorban pár szóban bemutatni azt a közeget, amelyben ezek a színházi aprónyomtatványok megszülettek és azt a közösséget, amelyhez íródtak, másodsorban érdemes felvázolni, hogyan illeszkednek a zsebkönyvek a város egyéb színházi kiadványainak sorába.

2.1 A zsebkönyvek (szebeni) olvasóközönsége

A zsebkönyv kiadásának és terjesztésének következtében a társadalom egy meghatározott rétegéhez szólt: a könyvkultúrával rendelkező, városlakó, színházlátogató és egyben –pártoló publikumhoz. Szeben város polgárai megfelelnek ezen kritériumoknak: Mária Terézia és II. József uralkodása alatt felélénkül az irodalmi élet, intenzívebbé válik az anyaországi (német és osztrák) szellemi élethez való kapcsolódás. Ekkoriban a város könyvállományában (Brukenthal báró, valamint a helyi evangélikus gimnázium könyvtárában) a következő művek találhatók: Elias Schlegel színdarabjai, Hagedorn, Kamler, Weise szépirodalmi munkái, Lichtwer fabulái, Gottsched, Haller, Lessing írásai, valamint Gellert, Kleist és Klopstock gyűjteményes munkái[10]. A színház fejlődése töretlenül megy végbe a különféle teátrális reprezentációktól (mint amilyenek a népi- és misztériumjátékok, az iskolai színjátszás, a vásári komédia, a főúri mulatságok, a vándorszínészet[11]) a stabil kőszínház 1784-ben történő felavatásáig. Valószínű, hogy zsebkönyvek már a vizsgált időintervallum (1825-1861) előtt is megjelenhettek, a Varia kolligátumának utolsó darabját hely és évszám nélkül adták ki, rudimentáris kivitelezése, tartalmi szűkszavúsága korábbi datálást is elképzelhetővé tesz.

Eugen Filtsch a szebeni színházlátogató közönséget a többi német város publikumánál kulturáltabbnak tartja.[12] A szebeni polgárság olvasottsága és irodalmi ízlés-orientációja indíthatta arra a Varia zsebkönyveinek szerkesztőit, hogy a fő hangsúlyt a kiadvány információértékére és a színi évad fontosabb eseményeinek pontos közlésére helyezzék.

Ez a közönség nem igényelte a zsebkönyvek mellékleteiben sem drámai szövegek közlését,  sem az esetleges színháztörténeti írásokat, amilyeneket például a pest-budai német nyelvű zsebkönyvekben találunk.[13] A Varia  zsebkönyveinek mellékletei egymáshoz hasonlók annyiban, hogy kizárólag a színház szórakoztató-kikapcsoló funkcióját kívánják folytatni; amennyiben mégis színházi tematikájú írásokat közölnek, azok egyfajta vallomásként szolgálnak, bepillantást engednek a társulat kulisszák mögötti életébe, mindennapjaiba.

2.2 A Varia  a régió egyéb színházi publikációinak kontextusában.

             Ezek a zsebkönyvek nem vállalták fel a bemutatott darabok kritikáját, vagy más, kissé komolyabb lélegzetvételű színháztudományi írások megjelentetését, hiszen a közönségnek lehetősége volt jóval színvonalasabb művekből tájékozódni. Azonkívül ezek a zsebkönyvek együtt olvasandók a sajtótermékek különböző színházi műfajaival: a hírekkel, kommünikékkel, nekrológokkal, amelyek a Siebenbürger Bote, a Siebenbürgische Quartalschrift vagy a Blätter für Geist, Gemüth und Vaterlandskunde[14] egyes számaiban jelentek meg. Fejlett volt a sajtó kritikai irodalma is, Szebenben már 1778-ban megjelent Theatral Wochenblatt néven egy színházelméleti kérdésekkel, valamint a színikritikához fűződő problémákkal foglalkozó folyóirat. A vizsgált időszakban a  színi évad bemutatóit figyelmes és részletes recenziók kísérték a helyi sajtóban.[15] Nyilvánvaló, hogy ennyi párhuzamosan megjelenő, hasonló tematikájú kiadvánnyal a zsebkönyv nem vehette fel a versenyt, ez is magyarázatként szolgálhat a mellékletek tartalmi igénytelenségére.

            Ezek a színházzal kapcsolatos cikkeket publikáló periodikus kiadványok azért fontosak a társulatok szempontjából, mert egyrészt az éppen aktuális közízlést tükrözték és ezáltal gyakran befolyásolták a műsorpolitikát, esetleg játékmódokat, másrészt, mert közölhettek olyan anyagot is, amelyet a súgó később beépíthetett zsebkönyve mellékletébe.

2.3. A Varia mint a közönséggel való dialógus dokumentuma

Szó esett már a zsebkönyv és a publikum viszonyáról, kölcsönhatásáról, arról, hogy ez a kulturált, de némiképpen elszigetelt és kiváltságaihoz való ragaszkodását konzervatív ízléssel párosító szebeni publikum hogyan határozta meg az itt kiadott zsebkönyvek tartalmi jellemzőit. Az erdélyi német nyelvű zsebkönyvek természetesen nem mutatnak jelentős tartalombeli eltéréseket, a Szebenben kiadottak leginkább mellékleteik mennyisége és műfaji sokfélesége által különböznek.

2.4 A Varia mint színháztörténeti forrás

            Legnagyobb értéke ennek az anyagnak forrásközlésében rejlik, hiszen minden egyes zsebkönyv pontos jegyzéket közöl: a bemutató dátumával közli a darabokat, megjelölve a műfajt és a szerzőt is. A nyomtatványok utólagos egybegyűjtése, kronológiai sorrendbe helyezése és könyv alakban való megjelentetése a színháztörténész Eugen Filtsch érdeme, a kolligátum első zsebkönyvének címlapján szerepel is possessori bejegyzése: Geschenk d. Eugen Filtsch. A zsebkönyvek őrzik korábbi tulajdonosaik possessori bejegyzéseit is: a legtöbb R. Beyer, de egy zsebkönyv Czikeli Friedrich bejegyzést tartalmaz. Az 1842-ben kiadott zsebkönyv nem került be a kolligátumba, önálló tételként szerepel a könyvtár kartotékjaiban, csakúgy mint az 1889-es kiadvány. A Brukenthal Múzeum könyvtára  őrzi a kolozsvári társulat 1844-ben és 1858 vagy 1859-ben Szebenben, valamint 1859-ben Kolozsváron  kiadott színházi emlékkönyveit.

            A darablista alapján rekonstruálni lehet a műsorpolitikát, következtetni lehet a közönség ízlésének változására, az egyes szerzők ismertségére vagy népszerűségére valamint a társulat felkészültségi szintjére. A gyakori énekesjátékok, „operák” a prózai, bohózati és népszínmű- repertoár mellett népesebb, igényesebb vándorszínész-társulatokra engednek következtetni. Terjedelmi okokból lehetetlen itt a teljes repertoárjegyzéket feldolgozni, a műsorpolitika elmélyültebb elemzést igényelne, hiszen egybe kéne vetni az egy társulat által különböző városokban kiadott zsebkönyvek listáit ahhoz, hogy pontos kép alakuljon ki arról, milyen lehetett az alap-repertoár, illetve hogyan módosult ez az egyes városokban. További kutatást igényelne az is, hogy milyen arányban játszották hazai szerzők darabjait, milyen volt ezeknek a daraboknak a tematikája és szcenikai kivitelezése.

Egyelőre mindössze annyit lehet kijelenteni, hogy a változatos műsorterv tartalmazta néhány klasszikus darabját (Goethe, Schiller), idegen szerzők darabjait is német fordításban vagy átdolgozásban, az előadások többsége azonban a bécsi drámaírók műveire épült (Schröder, Iffland stb.).

            A zsebkönyvek a műsorlistán kívül gyakran plusz információt is közölnek: tudósítanak a társulat bővüléséről (1825-ben), a vendégszereplésekről (1837-ben és 1844-ben), távozó színészekről (Louise Speert 1843-ban búcsúztatja a súgó), az 1837-es zsebkönyvhöz pedig magyar nyelvű címlapot is nyomtattak. Néhány olyan előadást is említenek, amelyek a közönséget különösebben megragadták, ilyenek az 1851-es Remineszenz der bestandenen Oper  vagy néhány ismert kuplé közlése az 1861-es zsebkönyvben. Szignifikáns adalékokról van szó, ezek ugyanis a társulat rugalmasságát és a közönség (extra) igényeit egyaránt rögzítik. Nemcsak a zsebkönyv tájékoztatta és szórakoztatta ezek szerint megcélzott közönségét; a hatás kölcsönös volt.

2.5 A Varia szórakoztató anyaga

            Amint az a zsebkönyveknél megszokott, a mellékletek gerincét a különböző alkalmi költemények teszik ki, a helyhez és időhöz nem kötött versek, valamint az anekdoták, aforizmák találós kérdések, humoros párbeszédek és más rövid, tréfás történetek mellett. Itt is a műsorrendhez hasonló, szinte már kaotikus műfaji sokféleség a jellemző. A közönség körében leginkább kedveltek tehát a versbetétek voltak, amelyeket a súgó régebbi zsebkönyvekből, folyóiratokból, újságokból ollózhatott ki. Ezeket egészítette ki szinte kötelező érvénnyel a beköszöntő, a lehetséges adományozókhoz, mecénásokhoz szóló ajánlás, valamint a társulat nevében megfogalmazott búcsúvétel. Ezek a művek elsősorban nem irodalmi, művészi értékük miatt figyelemreméltóak, sokkal inkább művelődés- és ízléstörténeti szempontból. A vándortársulatok azonossága ugyanis összekötő kapocsként szolgált a Habsburg-birodalomhoz tartozó tartományok és országok színházi életében. [16] Ugyanazok a társulatok ugyanazt a színházi műveltséget terjesztették a különböző városokban.

A zsebkönyvekben szereplő versbetétek abból a szempontból tanulmányozhatók, hogy mennyiben követik az éppen aktuális bécsi divatot, melyek azok a kiadványok, amelyeket legtöbbször felhasználnak. Esetenként az is lemérhető egy-egy ilyen zsebkönyv-versből, hogy milyen gyorsan jutottak el az újdonságok a példaképként szolgáló Bécstől a különféle provinciákig, milyen volt az a színházi kultúra vagy szubkultúra, amely a kimondott drámai szövegeket, azok előadását kísérte. A versek legtöbbször cím vagy szerző megjelenése nélkül  szerepelnek; azok, amelyek mégis megadják a szerző nevét is, a divatos bécsi írók, Moritz Gottlieb Saphir és Castelli népszerűségéről és hegemóniájáról vallanak. A versek illetve a műsorjegyzék darabjainak egybevetése még pontosíthatja egy-egy költemény származási helyét vagy ihletettségét. Verseket közölnek az aktuális súgók is, ezek szinte mindig a kötelező, sablonos alkalmi irományok: ajánlás a színházpártolókhoz, bevezető (prológus), újévi köszöntő vagy búcsúszó. Kevéssé valószínű, hogy a közkedvelt Saphir műveit eredeti kiadásokból idézték volna, hiszen A Varia szinte minden egyes Saphir-verse már korábban megjelent más zsebkönyvekben. Így például a Szebenben 1845-ben kiadott zsebkönyvben Saphirnak az a Männlich und weiblich című költeménye jelenik meg, amely felbukkan egy 1822-es pest, egy 1840-es budai és egy 1845-ös aradi zsebkönyvben is, Buda után három évvel itt is megtaláljuk 1827-ben a Der Muth und seine Familie című költeményt, csakúgy, mint a szintén három évvel Budát követő 1843-as Whist und Liebe című verset. Castellitől egy művet találunk ebben a szöveganyagban, a Dialog  című párbeszédes formában írott verset.

Dominálnak a meghatározott alkalomra írott művek, ezek közül leggyakoribb a búcsúszó. A zsebkönyvek „típus-búcsúvétele”, a Valete et Favete után (amely nagyváradi, soproni, nagyszombati és eszéki zsebkönyvekben bukkan még fel) más nevet is kaphatott a búcsú, ugyanis ilyen címek jelennek meg a Varia anyagában: Abschied, Abschiedsworte, Epilog, Mein Lebewohl, Mein Dank, Schlussrede, Schlusswort, Nachwort. Tartalmuk már nem mutatja a címben mutatkozó változatosságot, a súgó a szezon végén megköszöni a város közönségének türelmét és érdeklődését, figyelmébe ajánlja a társulatot, és további jóindulatát kéri.

A búcsúszónál már kevesebb a beköszöntő-, a verses ajánlás-féle,  pl. An die hochgeehrten Gönnern des Theaters (Leiden und Freuden eines Sufleurs), többnyire csak mottó jelenik meg, ez látja el a bevezető szerepét. Jelesnapi ünnepekhez kötött vers egyetlenegy található ebben az anyagban, az 1860-as Zum neuen Jahre. Ezzel szemben 1851-ből három zsebkönyvet is tartalmaz a Varia, ebből kettő kimondottan karácsonyra, illetve újévre készült (Schnee-Glöckchen illetve Immortellen-Kränzchen).

 A versek külön csoportját jelentik azok a művek, amelyek valamiképpen a súgó alakjához kapcsolódnak; ő volt a kapocs volt színház és publikum között. A közönséggel ő került a legközelibb kapcsolatba: jegyeket árult és házalt a zsebkönyvekkel is. Ez a versfajta kínálta a legtöbb lehetőséget egyéni költésre, személyes élmények bevitelére. A Mein Schicksal, Prolog des Magnetismus, Leiden und Freuden des Sufleurs című versek mindegyike a súgó alakját helyezi középpontba, ő az a „magnetizmus”, amely a társulat működését lehetővé teszi, a versek szerint ő az, akit taps illetne.[17]

Ezt a személyes, szinte kézzelfogható közelséget közönség és „mestere”, a súgó között a Varia egyik játékos verse példázza leginkább: A Das Lob des Runden cím ugyanis kétértelmű, lehetne A kerekség dicséretének fordítani, de ha figyelembe vesszük, hogy a súgó neve Franz Rund, akkor a (Franz)Rund dicsérete verzió is elfogadható.[18]

A tréfás párverseken, rigmusokon, epigrammákon, emlékverseken kívül prózai betéteket is tartalmaz a gyűjtemény: anekdotákat, aforizmákat, találós kérdéseket illetve humoros párbeszédeket is. Itt már könnyebb egy-egy darab hatását kimutatni, a Merkwürdiges aus Krechwinkel Kotzebue egyik legsikeresebb vígjátékára, A kisvárosiak-ra utalhat. Cím, szerző itt még kevésbé jelenik meg, mint a verseknél, a részletek származhattak Saphir Theater Zeitung-jából, Humoristische Damen-Bibliothek-jéből, de ugyanúgy lehetnek régebbi zsebkönyvszövegek, sőt kalendárium-szövegek átvételei.

3. Konklúziók

            A XIX. század elejének még alakulóban levő színházi kultúrája, az iskolában szerzett színházelméleti ismeretek hiánya piacot teremtett: szükségessé tette különféle kiadványok megjelentetését.

A nagyszebeni ABC szerkesztője a kor dramaturgiájának főbb irányzatait, sablonszerű megoldásait  tárja fel: a darabok eredetiségét vagy filológiai nóvum értékét kérdőjelezi meg, utal a romantikus dráma zsenikultuszára, orientalizmusára, mesei-mitikus jegyeire, a darabokban eltúlzott erőszakosságra (amely szinte kötelezően túltelíti a darabokat olyan tárgyi kellékekkel, mint villák, pisztolyok, tőrök vagy különféle mérgek). Itt tér ki a romantika eszményeinek látszólagos ellentmondásosságára, vitatott pontjaira.

A szerkesztés, összeválogatás a kor darabjainak alapos tartalmi-formabeli ismereteiről, drámaírókkal való személyes kapcsolatról, a színház mindennapjainak megéléséről, valamint a közönség és igényeinek pontos felméréséről vall. Az (ön)irónia eszközeivel próbál küzdeni a színház elvilágiasodása és a közönség általi felületes megítélése ellen. Valójában már alternatívát is kínál, az ízlés címszó tartalmaz ugyanis néhány olyan referencia-nevet, amelyek mintegy az olvasottság, művészi fogékonyság és műveltség fokmérőjeként szolgálhattak

A tréfás színházismeretei ABC-nek a felbukkanása nem jelent fordulópontot a város színháztörténetében, hiszen elsősorban szórakoztató jellegű írásról van szó. Azonban megjelenése kontextusában (a zsebkönyv melléklete nem tartalmaz ezen kívül más szórakoztató anyagot, mintegy fokozott figyelmet irányítva erre az apró drámai leckére) figyelmet érdemel, hogy milyen szócikkeket magyaráz, milyen képet fest a közönségről, valamint a társulatról és darabjairól, milyen megoldandó problémákat tárgyal, illetve mennyire tükrözi az adott kor ízlését, hogyan foglal állást a kor vitatott kérdéseiben.

Színház és társművészetek összefonódásáról tanúskodik a Varia és a Dramaturgiai ABC által jelölhető színházismereti „tanfolyam.” Magatartásbeli alternatívákat is nyújt, hiszen felelősségteljesebb hozzáállásról, alaposabb elméleti felkészültségről és olvasottságról, a játékkal szembeni tiszteletről és bizonyos fokú alázatról beszél. Ösztönzi mind a spontán (fütty, taps) mind az intézményes kritika (sajtó) gyakorlását, hiszen a túlzott elnézést a sekélyes műveltség ismertetőjegyének tartja. Változást ajánl azonban a színészek, színműírók számára is: itt elsősorban a dilettentizmus visszaszorítását tűzi ki célul. Dilettantizmust lát ugyanis a színpadi anakronizmusokban valamint improvizációkban, a színészi stúdiumok hiányában és még a kulisszák mögötti széthúzásban is.

Melléklet

Dramaturgiai ABC[19]

Mottó:

Ha nincs ló, jó a szamár is. Akinek nem inge, ne vegye magára.

Abonnens

Ez a neve annak, aki egy bizonyos összeget egyszerre fizet ki, hogy ne kelljen minden alkalommal fizetnie, ha színházba megy. – Abonnens a neve a színésznek  is, aki egy lapra  előfizet és így az újságíróval barátságot köt fél vagy egész esztendőre.

Alkalmas

A színpadon a mindenre- és semmirevalóságot jelenti. Alkalmas az, aki frakkban és római lepelben előáll, levelet húz elő, Jupiterként foglal helyet a felhők közt, akinek joga van rosszul beszélni és hamisan énekelni, aki mindezekért közepes gázsit kap és akit mindennap a deszkákon látni.

Szerző

Az, aki művészetét, mesterségét vagy hivatását gyakorolja. Mindenféleképpen. Abból lehet drámaíró, akiben vagy a zseni,  vagy az elme, vagy a humor, vagy a fogékonyság vagy a tolvajösztön munkál.

Felmondás

Eljárás a magasabb bér kicsikarására, ha nélkülözhetetlen emberről van szó, egyébként mindenki annak tartja magát.

Szünet

Az az időszak, amikor a színészek dolgozni kezdenek, vidékre utaznak pénzt keresni és olyan szerepeket játszani, amelyeket képtelenek eljátszani.

Ízlés

Olvasson az ember Schillert, nézzen Schröder-darabokat, szemléljen Salvatore Rosa-művet, hallgassa Paganini hegedűjátékát, olvasson újságot – nem, újságot ne olvasson, ha tudni akarja, mi az, hogy ízlés.

Harmónia

Ritka a zenekarban, még ritkább a színpadon, a legritkább a kulisszák mögött.

Újságíró

Független, pártatlan, szigorú, de nem sértő, kíméletes, de nem erőtlen, sem dicséretben, sem kritikában nem túlzó, ha bírálatot ír, az előadást is megtekintő  személy – kellene legyen .

Művészet

Akkor a legjobb, ha megszűnik annak lenni, és valósággá válik.

Nevetés

Döntő jelentőségű színész és néző számára. Amennyivel többet nevet a színész a saját mókáin, annyival nehezebben neveti el magát a néző. Akit a vígjáték képtelen megnevettetni, az a pénzét fogja siratni, a szerzőt vagy színészt találja majd nevetségesnek.

Múzsák

A közismert testvéristennők, akiket a romantikusok megfosztani igyekeznek a tróntól, hogy majd helyükre tündéreket, géniuszokat stb. ültethessenek, kezdetben kilencen voltak, most egy tizedik előállt, a divat múzsája.

Új

Régi mese új mókázással, frissen felújított régi ötletek, régi jellemek az idő állásához alkalmazva időbeli körülményekhez igazított régi jellemek, röviden, a darabok régiek, a címek újak, ezek a színházi újdonságok.

Opera

Mára alig maradt belőle valami, csak koncertjeink vannak, ahol az énekes számít elsőnek, a zeneszerző másodiknak,  az író pedig semminek sem.

Fütyölés

Ez a szerző és a színész számára a legborzasztóbb dolog, gyakran azonban egyedül ez a keserű orvosság hoz gyökeres javulást.

Romantikus

Ezt a fogalmat nem tudjuk meghatározni. A „Mosd meg a bundám, és ne vizezd nekem össze!” kifejezés volna rá valószínűleg a legtalálóbb magyarázat.

Súgó

Fontos, de kellemetlen hivatal is az övé. Olyan ember, akinek soha sincs igaza, vagy érthetetlen, amikor a színész semmit nem tud a szerepéből. Ezért aztán vesébe hatoló pillantás vagy sziszegés száll felé, ő maga azonban teljes nyugalommal ül ketrecében és arra törekszik, hogy a hiányzó dolgokat elfedje vagy pótolja.

Színházbarát

Akinek szabad a bejárása a színházba, aki csikorgó csizmával üt lármát, aki mindent megtapsol, aki saját magán kívül mindenhez megjegyzést fűz, és aki az áriát kezdettől zümmögéssel és hamis taktusveréssel kíséri – ez a színházbarát.

Tanítás

Nem adja a tehetséget, csak csiszolja, nem ez teszi a művészt, de ez teljesíti ki.

Kihívás

Eredetileg megtiszteltetés, amely nem megtiszteltetés immár, mivel visszaéltek vele; manapság a kihívás arról szól, hogy „mennyire gyakran”.

Fegyverzet

Végy el  a mai szerzőtől villákat, pisztolyokat, tőröket és mérget, akkor lásd, mije van.

Véletlen

Aki ezt teljesen le kívánná írni, annak az egész színháztörténetet át kellene dolgoznia. Véletlenek okozzák a darabok bukását, véletlenek akadályozzák a résztvevők játékát, és véletlenek miatt van, hogy az igazgató gyakran az ördögbe kívánja magát.

© Kovács Eszter, 2002