Pintér Márta Zsuzsanna

A kárhozatos szerelemtől a szív jogáig

Szülői önkény és szülői szeretet az iskolai színpadon

Az iskolai színjátszás a kezdetektől fogva spirituális színház. Ez a spiritualitás inspirálja a színháztól elválaszthatatlan pedagógiai tartalmat is. A jezsuita iskolai színházra különösen igaz az, hogy céljai azonosak a rend egészének céljaival: a társadalom és a keresztény ember átformálása, meggyőzése, megtérítése. Ennek a küldetésnek az egyik leghatékonyabb eszköze a színház, amely komplex módon használja fel a szintén hatásos egyházi festészet, az egyházi zene és a retorika elemeit. Éppen ezért nem tekinthetjük az iskolai színjátszást marginális jelenségnek, nagyon is központi helyet foglal el az egyetemes megváltás gondolatának propagálásában. Egy olyan – korábban nem létező – szintézist hoz létre a 16. században, amely spirituális keretbe foglalja mind a retorikát, mind a pedagógiát. Ebből következik, hogy a művészi hatás egyúttal az isteni kegyelem megnyilvánulása is.

 A siker mértékét nem – vagy nem főként – a közönség tetszése adja, hanem az előadás hatására megtért, vagy valamely szerzetesi közösségbe belépett nézők illetve szereplők száma. Bernardino Stefonio, a rend első nagy drámaírója pl. azt tartja a legfontosabbnak Crispus című, 1603-ban bemutatott tragédiájával kapcsolatban, hogy az előadás nápolyi bemutatójának szereplői közül hárman döntöttek úgy, hogy novíciusok lesznek, annyira elöntötte őket a belső tűz, átélve a római mártír sorsát és önfeláldozását. Magyar példákat is tudnánk hozni hasonló esetekre: csodálatos megtérések, áttérések, novíciátusba való belépések kísérik nálunk is a legjobban sikerült előadásokat. Mindez jól mutatja a jezsuita színjátszásnak azt a sajátosságát, hogy nem arra irányul elsősorban, hogy a nézőknek szóljon, egyik legfőbb célja az, hogy saját színészeinek, diákjainak a belső életét átformálja, s azt a pedagógiai közösséget, amely a drámaíró tanárok és a drámáikat eljátszó diákok között fönnáll, megerősítse és összeforrassza. Ez a modell máig sem vesztette el teljesen az érvényességét: Grotovski, Artaud, Jouvet vagy Decroux szertartás-színháza hasonlóan egyetemes, totális és spirituális színház megvalósítására tesz kísérletet.[1]

Az iskolai színjátszás pedagógiai eszköztára tehát elsősorban a diákokra és nem a közönségre irányul, bár a  hatása mindkettőre kimutatható.[2] Ugyanakkor mégis van egy olyan csoportja az előadásoknak, amelyik kifejezetten a közönségnek, sőt kifejezetten a soraikban található szülőknek szól, direkt módon adva számukra nevelési, pedagógiai tanácsokat.[3]

A serdülő fiúk értékrendjének, jellemének és tudásszintjének kialakítása nagyrészt az iskola feladata volt, de a 16-18 évesen az iskolapadból kikerülő fiatalok további sorsát már csak a család kísérhette figyelemmel. Ezek a szülőknek szóló előadások éppen erre az életszakaszra próbálnak pedagógiai útmutatást  adni, vagyis az erkölcsös, józan, hasznos élet és a megfelelő házasság,  családalapítás vonatkozásában vetik fel a szülők felelősségét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy más darabokban (pl. a történelmi vagy mártírdrámákban, de akár a mitológiai darabokban vagy a vígjátékokban is), ne jelenne meg az idealizált vagy éppen az elkerülendően rossz férj-feleség, vagy szülő-gyermek viszony. Ellenkezőleg: a legtöbb dráma hűen leképezi saját korának társadalmi viszonyait, felmutatva a különböző családmodelleket, női és férfi magatartásformákat.

Az általam bemutatandó darabok azonban nemcsak felvillantják ezt a családi problematikát, hanem teljes egészében erre épülnek. A darabok legfontosabb eleme az egyes szereplők közötti viszony bemutatása, a viszonyváltozás, s még  a meglehetősen egyoldalú, kezdetleges jellemábrázolás mellett is törekednek valamiféle pszichológiai háttér megrajzolására.  A  profán témájú darabok csoportján belül a didaktikus, illetve a társadalmi és szerelmi drámák csoportjába sorolhatnánk be őket, de újabban a szülő-gyermek viszony már önálló csoportként is megjelenik Kilián István felosztása szerint.[4]

Ez a csoport egyáltalán nem kicsi. Egerben pl. 6, Pozsonyban pedig 5 olyan jezsuita előadás volt, amely a szülők túlzott szigorúságát, illetve az ifjaknak a szülők iránti engedetlenségét, vagy éppen pazarlását, könnyelműségét pellengérezte ki.[5] A 18. század második felében a repertoár 60%-a már világi, profán jellegű, s ezen belül is egyre több a kortárs tematikájú előadás a többi szerzetesrendnél is. A piaristáknál pl. 13 előadás szólt a szülő-gyermek viszonyról, többségük Vácott került színre.[6] De hasonló kérdésekről a protestáns szerzők is szívesen írtak színjátékokat. A családi élet problémái a protestáns etikának is fontos részét alkották: már Szegedi Lőrinc Theophániája is az idealizált gyermeknevelést és családmodellt állította a hívők elé, s a későbbiekben is megmaradt a drámaírók érzékenysége a pedagógiai kérdések iránt.

A szerelem mint központi probléma  az 1770-es években kerül előtérbe a drámairodalomban. Bessenyei György kísérlete az eredeti, magyar nyelvű, szerelmi vígjáték megteremtésére éppen ezért szimbolikusnak is tekinthető. A filozófus című vígjáték, amely nemcsak a filozófiához, hanem a szerelemhez való viszonyt is vizsgálja, elsőként mondja ki a  tanulságot: sem a filozófia, sem a szerelem nem Természet ellen való. De ugyanebbe a sorba illeszkednek a fordításirodalom ekkor készült darabjai is, kezdve Corneille Cid-jével, amelynek a  fordítása  1772-ben jelent meg Teleki Ádám tollából.

            Annál meglepőbb azonban, hogy a század végén már az iskolai színpad is reflektál erre az új közönségigényre, s elutasítás helyett inkább alkalmazkodik hozzá. Elsőként a kantai minorita színpad repertoárjában tűnik fel magyar nyelvű szerelmi dráma , s mire a jezsuita, ferences és minorita iskolai színjátszás megszűnik, az 1790 –es években a  református kollégiumok repertoárjába kerül bele. Ez is alátámasztja Michel Foucault megállapítását, miszerint a 18. század vége, 19. század eleje fordulópontnak tekinthető az individuális szerelem szempontjából, [7] s ez a fordulópont jól nyomon követhető a különböző irodalmi műfajokban is.

Ez az oka annak, hogy a  több mint 220 magyar nyelvű iskoladrámából bőven találni szövegeket előadásom illusztrálására. A kiválasztott  drámák mindegyike az 1750-1795 közötti időszakból való,  2 a ferences, 2 a minorita, 2 pedig a református iskolai színjátszáshoz köthető. Közülük 3 mindeddig publikálatlan.

1.Az első csoportba tartozó darabok még nem a szerelem, hanem  általában az erkölcstelen, túlzottan világias élet veszélyeire figyelmeztetik a szülőket. Éppen ezért illeszkednek a vallásos drámatematikához is, nem véletlen, hogy a csíksomlyói passiókba is beépültek az erre figyelmeztető didaktikus jelenetek. Összesen 6 olyan passiójátékot ismerünk, amely a szenvedéstörténettel párhuzamosan egy-egy ifjú rossz útra térésének történetét is elmeséli.[8] A kísértés mindig az ördög műve, s az ifjakat allegorikus szereplők (Test, Világ, Látás, Bujaság, Fösvénység stb.) veszik rá az erkölcstelen életre. A megoldás kétféle lehet: az ifjú végleg elmerül a bűnben és elkárhozik, vagy az isteni kegyelem hatására megtér (a kegyyelem eszköze lehet az őrangyalal, Maga Szűz Mária vagy Krisztus szenvedésének a megismerése), - a szülő-gyermek viszonynak a  történet alakulásánál nincs jelentősége.

1.Különleges helyet foglal el viszont a didaktikus jellegű passiók között az 1758-ban készített passiójáték (talán Kajcsa Joákim ferences szerzetes műve)[9]. A darab tökéletesen beilleszkedik a 39 magyar nyelvű csíksomlyói passió sorába, de már címében jelzi, hogy a szenvedéstörténet mellett elsősorban a gyermeknevelés kérdése foglalkoztatja, a Genesis alapján.[10] Ezt erősíti meg a prológus is:

”Azért mái munkánk nékünk arról lészen,

Hogy atyák és anyák magzatjok kényesen

Nevekedvén, élnek itt veszedelmesen,

Nemzetek címerit rontják keservesen.

Hanem békeséges tűréssel legyetek

És megtanoljátok, miként neveljétek

Ti gyermekiteket, a jóra intsétek

Hogy a kárhozattól mentek lehessetek.”

A darab főhősének, Cyrillusnak 6 fia és 6 leánya van. Szeretné jól nevelni őket, de mivel nagyon fél a világ kísértéseitől, gyakorlatilag bezárva tartja őket, amíg jó tanítót nem talál melléjük. Elsőként Cornutus és Carbunculus jelentkezik, akik így biztatják az apát:

„Azért magzatidot mindjárt kamarádból,

Bocsásd ki szaporán ily kemény fogságból

Hadd vegyenek példát világ fiairól

Ne foszd meg egészen őköt vigaságból.”

Cicerónak és más bölcseknek a szavaira hivatkoznak, Cyrillus azonban mint „hamis sátányokat” elűzi őket.  Ezután maga az ördög (Diabolus) kísérti meg őt, angyal képében, arra hivatkozva, hogy Krisztus már eleget szenvedett érettünk, az üdvösség eléréséhez nem kell sanyargatni a gyermekeket, ki kell őket engedni a világba. Cserébe egy kis közös mulatságért felajánlja jószágait, a gyermekek kiházasítását, de Cyrillus gyanút fog, és égi jelet kér. Az égből figyelmeztetik, s ő maga is Szent Pál szavaira gondol, és elűzi az ördögöt is. Az ördög végül egy vénasszonyt bérel fel, aki némi tájékozódás után elvállalja a feladatot, hogy világi életre hozza és így megrontsa Cyrillus gyermekeit. Elsőként egy muzsikást (hegedűst) bérel fel segítőjének, aztán jelentkezik Cyrillusnál, elmesélve, hogy már „sok szép magzatokat nevelt istenes életre”, s még fizetséget sem kér a munkájáért. Cyrillus gyanútlanul felfogadja Fatulát, s mivel maga is szereti az istenes, szép nótát, megengedi, hogy Fatula behozassa a zenészeit, sőt abba is beleegyezik, hogy a szép híves szellőn sétáljanak egyet-egyet. Fatula végül eléri a célját, a 12 gyermek fellázad az apja ellen, s elhatározzák, hogy kocsmát és bordélyt nyitnak, de úgy, hogy a „tánczból, muzsikából” ők se maradjanak ki. Nem véletlen, hogy a darabban a zene és a tánc a megrontás első lépcsője – régóta kárhoztatták mindkettőt a prédikációkban és a drámákban egyaránt. Pázmány Péter híres prédikációjában („Mint kell a keresztyén leányt nevelni”) pontosan ezt a gondolatmenetet viszi végig: „Valaki rossz erkölcsökben neveli; isteni félelemre és ájtatosságra nem szoktatja gyermekét, mit mivel egyebet, ha nem azok lelkét ördögnek adja.” S a tisztaság megőrzésének első feltételeként a szemérmességet és a tánctól való megtartóztatást jelöli meg: ”ritkán lehet a tánc halálos bűn nélkül. Okát adja Petrarcha: Mert senki a táncot csak szökdösésért nem szereti, hanem a kézfogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú beszélgetések tetszenek…””Azért az istenfélő keresztyén leány, mint ördögi kísértetet, úgy távoztassa a táncot.”[11] Cyrillus lányai nem ezt teszik. Sőt, miután megtanácskozzák, hogyan lehetne az atyai örökséget megszerezni, „egy pár tánczot” járnak örömökben. Ezután kényszerrel akarják rávenni az apjukat, hogy adja ki nekik az örökségüket, s amikor ez nem sikerül, éjjel kifosztják mindenéből. Így indulnak el a világba, ahol hamarosan találkoznak Krisztussal, akinek a hamis tanúi s kínzói lesznek, tevékeny részt vállalva a passióban A rossz nevelés bibliai példáit Káintól s Ábeltől kezdve a tékozló fiúig mind ott találjuk a darabban, melynek legfőbb tanulságát a 6.jelenetben található ének foglalja össze:

”Azért jámbor atyák ma megtanoljátok

Tü magzatitokot jóra oktassátok”

2. A helyes és a helytelen szülői viselkedés kérdésköre önálló darabokban is megjelenik, szétfeszítve a passiók kereteit. Jezsuita minták nyomán Csíksomlyóról és Kantáról is maradt fenn olyan dráma, amely a hivatás, vagyis a világi és a szerzetesi élet közötti választás esetében boncolgatja a szülők felelősségét. Didaktikusságánál fogva mindkét magyar nyelvű dráma – teljesen hiteltelen és motiválatlan – rémtörténet keretében mutatja be a rossz szülői döntés következményeit. Időben a korábbi „A rendetlen szeretet bosszúja” című minorita dráma (Fancsali István műve), amit  1738-ban mutattak be.[12]A darab főhőse Antareus, egy Spanyolországból származó, eleinte szorgalmas és jó erkölcsű ifjú, aki, - miután szülei rávették, hogy hagyja ott a szerzetesi életet -, hazatérve elzüllik, megöli az apját, majd maga is a vesztőhelyre kerül. Antareus elvesztése is az ördög (Genius infernalis) műve. Ő veszi rá a szülőket, hogy hazahívják egyetlen fiukat, utána pedig már csak a farsangi vigasságokra van szükség, hogy Antareus végleg az ördög karmába kerüljön. Apja tudta nélkül megnősül, „rest, tunya, topzodo, keringő, házsártos” lesz, így hamarosan kölcsönösen meggyűlölik egymást. Antareus az apját okolja elrontott életéért, ezért három évnyi lelkiismeretfurdalás után karddal megöli, s bár igyekszik egy pásztorra fogni a gyilkosságot,  véres köntöse elárulja, így nem kerülheti el a büntetést. A darabot 1762-ben újra előadták, okulásul azoknak a szülőknek, akik le akarják beszélni gyermeküket a szerzetesi hivatásról.

A másik darab Csíksomlyón került színre 1778-ban,[13] ennek hőse azonban egy fiatal lány, Eleodora, aki ”életének zsengéjét s ifjúságának nevendékségét isteni félelembe tölti”, de apja tanácsára hazatér, s „a jó erkölcsöktül vég búcsúját veszi”. Anyja szüntelenül figyelmezteti a bűneire és az isteni büntetésre, ezért bosszúból megmérgezi az anyját, majd a szolgákat vádolja a gyilkossággal. Végül az apját is lefejezi, majd elmenekül, s egy idegen országban él az ördög prédájaként. Egészen addig, míg egyszer be nem megy a templomba, ahol a Krisztusról szóló prédikáció hatására meghasad a szíve a fájdalomtól, és a bűnbánat miatt egyenesen az égbe jut.

A furcsa befejezés a bűnbánat és a bűnbocsánat erejét hangsúlyozza, miközben Eleodora  világi életéről alig árul el valamit a szöveg. Célja a lelki vigasztalás, a példamutatás. ”Hogy megtanulnátok s nem csak füllel hallanátok, hanem szemmel is tapasztalnátok, miként kellessék Édes Atyák, szerelmes gyermekeiteket kedvelni, Fiak, Leányok édes Atyáitoknak engedelmeskedni, és ha valaha emberi gyarlóságból történt nagy vétekbe esni, hogy kellessék lelki sebeiteket gyógyíttatni.” – mondja a szerző, Fülöp Fábián.

3.A szerelmi témájú darabok megszaporodására Csíksomlyóról nem tudunk példát hozni, más kollégiumokból viszont annál inkább. Ahogy Demeter Júlia elemzése[14] is bemutatta, a jezsuita, pálos, református és minorita iskolákból a század második felében tucatnyi olyan magyar nyelvű drámát találunk, amely a házastársi kapcsolatról vagy a  szerelmi szenvedélyről szól. Emellett jónéhány egyéb darabban megjelennek olyan csábító nőalakok, kurtizánok, akik korábban elképzelhetetlenek lettek volna az iskolai színpadon.

 Egy részük  a mitológiához vagy az ókori hagyományokhoz kötődik ( pl .a  Phaedráról, Didóról vagy az athéni Timonról szóló darabok), más részük a Bibliához (Tékozló fiú-variációk, Ádámról és Éváról szóló drámák), de vannak közöttük fiktív, nagy invencióval megírt szerelmi történetek is.

Ilyen pl. a kantai minorita iskolában előadott Leoninus és Leonina című darab is,[15] melynek jóval több pedagógiai vonatkozása van, mint az eddigieknek .A „vak szeretet” pusztulásba dönti a dráma főszereplőit, de ennek a pusztulásnak az egyik  előidézője éppen az a  túlzott apai szeretet, amely ugyanúgy kiérdemelheti a „vak” jelzőt, mint a főszereplők szerelmi szenvedélye. A darab nem egyszerűen szórakoztató, világi játék, hanem példabeszéd a mértéken felüli szeretet veszélyeiről, pusztító erejéről, s ezzel a témával  - ahogy Kilián István, a darab kiadója is hangsúlyozza, kivételes helyet foglal el a minorita iskoladrámák között. [16] A drámát Kertso Cirjék írta 1773-ban, s egy egyházi ünnepen, a Szentháromság napján  mutatták be  a kantai iskolai színpadon. A darabban Leoninus császár feleségül akarja adni a lányát, Leoninát kedvelt udvari emberéhez, Charillushoz. Leonina azonban Meandert szereti, akivel a mennyegző éjszakáján Szicíliába szöknek, de  mindkettőjüket elfogják. Meandert száműzik, Leonina viszont –Charillus közbenjárásával – bántatlanul  kiszabadul a börtönből. De továbbra sem nyugszik bele a Charillusszal tervezett esküvőbe, titkon visszahívja Meandert, azzal hogy ölje meg vetélytársát, míg ő az apjával végez. Charillus azonban jobb fegyverforgató mint Meander, így Leonina kétségbeesésére nem Charillus, hanem Meander marad holtan a színpadon. Az apagyilkos Leonina bosszút áll kedvese megöléséért, tőrével leszúrja Charillust, majd magával is végez. A darab egyértelmű hőse tehát Leonina, akinek a kezében játékszer, bábu csupán az ifjú Meander. Ő mondja ki a darab kulcsmondatát is: „Az igaz szeretet tsak fel tett czéllyát érhesse, nem gondol sem Istennel, sem emberrel, sem vérrel, sem jo téteménnyel…” Éppen ez a veszélye a kantai szerzetes-tanár szerint: sem az isteni parancs,  sem az apja iránti szeretet nem tartja vissza Leoninát, akiről az apja azt hitte, hogy soha nem lenne képes ellene fordulni. Tanácsosa így vigasztalja: ”Valo az ugyan, hogy gyakorta nem tudgyák az atyák, az Anyák, hogy sokszor ellenségeket nevelnek önnön magzatyokban önnön fejekre.” Leoninus ugyanúgy nem tud uralkodni a leánya iránt érzett szeretetén, mint ahogy Leonina képtelen erre. Leoninus még a Meanderrel való elszökés és „pártoskodás” után is képes a megbocsátásra, csak halála pillanatában jön rá, hogy hibázott: ”Ah tanollyatok Leoninuson,  Atyák Anyák, jo idein szoros porászra fogni gyenge magzatitokot!” Maga Leonina is apja túlzott engedékenységére hivatkozik az apagyilkosság idején: „Mostani kegyetlenségemet kényes Dajkálkodásodnak köszönd! A mit akaratál, elein fogtál volna szorosabb porászra!”

A  Kantáról fönnmaradt többi drámaszöveg, pl. a házastársi szeretetről szóló „A kölcsönös szerelem bilincse” is azt bizonyítja, hogy a  minorita atyák meglepően  sokszínű és életszerű repertoárt alakítottak ki Erdély legtávolabbi csücskében.

4. Húsz évvel később, a losonci református kollégiumban már egészen más felfogásban szól a szülőkhöz Horváth Pál Arménia és Páár című darabja. Itt már nem a túlzott engedékenység, hanem éppen a túlzott szigor okozná a fiatalok vesztét, s az apa helyett leginkább az intrikus mostoha az oka a fiatalok szenvedésének.  A darab előadásáról nem tudunk, bár szerkezete és a benne levő szerzői utasítások már teljesen színpadkész műnek mutatják.[17] Mintáját nem ismerjük, Horváth Pál a darab bevezetőjében hazaszeretetének jeleként és első, eredeti munkájaként határozza meg drámáját. A darab sémája a valódi és a mostoha (és mostohaként viselkedő) szülői szeretet ellentétére épül, a mesei elemeket azonban ellenpontozza a darab modern, szentimentális szerelemfelfogása. Főhősei – ellentétben Leoninával és kedvesével – teljesen passzívak, úgy adják át magukat a szenvedélynek és a testi szenvedésnek, mint elkerülhetetlen végzetüknek, szerencsére azonban az apai szeretet erősebb a büszkeségnél és az utolsó pillanatban megmenti a szerelmeseket. A főszereplő itt is egy hercegi pár: egy –  meg nem nevezett és térben sem elhelyezhető – ország örökösnője, Arménia, és Páár herceg szerelméről szól a történet. Titkon jegyet váltottak ugyan, de a mostoha, Felícia elhatározza, hogy saját öccséhez, Runkórdhoz adja feleségül Arméniát. Hiába érvel Arménia: A szülék nem szerethetnek soha gyermekeiknek.” Egy hű szolga felfedi Arména és Páár előtt a tervet, mire Páár azonnal ágynak esik, belebetegszik az aggodalomba, hogy Arménia mégis a vetélytársát választja. Csak akkor tér magához, amikor Arménia meglátogatja: megfogadja, hogy inkább lelövi Runkórdot és saját magát is, minthogy Arméniát átengedje a – szöveg utalásai szerint gyengeelméjű és csúf – hercegfinek. Amikor Arménia visszatér a szobájába, már várja őt Felícia, aki közli vele, hogy az akarata ellenére is meglesz másnap az esküvő. Az 5. jelenésben lép először színpadra Arménia apja, Burámio, aki először kedvesen, szép szóval igyekszik rábeszélni a lányát a házasságra, de végül Felicia hatására kemény paranccsal kötelezi a lányát a másnapi esküvőre: „Majd az ő gyermeki  eszére hagyom, kit szeressen…..Nem, azért sem. Ahhoz mégy, akihez én akarom.”. Arménia is öngyilkosságra készül, de mielőtt leszúrná magát, megjelenik a szobájában Páár, és inkább együtt keseregnek elkerülhetetlen sorsukon. Másnap már érkeznek a vendégek, mindenki az esküvőre készül, csak Arménia nem, hiába korbácsolja meg a gonosz mostoha. Arménia így könyörög Felíciának: „Gondold meg, mely rossz kimenetele légyen az erővel való párosodásnak!”, Felícia azonban hajthatatlan. Arménia a fájdalomtól és a rettegéstől megzavarodik, nagybátyjai döbbenten rohannak az apáért és az orvosért. Amikor Burámio meglátja a megtébolyodott Arméniát, azonnal elűzi a palotából a gonosz mostohát, akit még a házban megüt a guta, és már nem tudnak segíteni rajta. Arméniának azonban még van segítség, a doktor orvosságot hozat a patikából és elhivatja Páárt is, hátha így hatásosabb lesz a medicina. Az apa megfogadja, hogyha a lánya meggyógyul, azonnal hozzáadja Páárhoz. A gyógyulás azonnal bekövetkezik, amint Arménia meghallja Páár hangját, így aztán semmi akadálya sincs az esküvőnek.  A szöveg didaktikussága nem olyan nyilvánvaló, mint a Leonina esetében, de az idézett szövegrészek bizonyítják, hogy az individuális szerelem mellett és a szülői zsarnokság ellen íródott darab egészen más magatartásmodellt állít a szülők elé, mint a korábbiak. Feltűnő, hogy a főszereplők mennyire nem tartják magukat a konvenciókhoz – gondolkodás nélkül meglátogatják egymást a betegágynál, úgy járnak egymás szobájába ki s be mintha a sajátjuk lenne. Mindkettejüket lelkileg és testileg is megbetegíti a szerelem – Páár egyfolytában gyengélkedik, Arménia pedig megőrül bele - , mintegy jelezve az érzés erejét és természeti – természettől való – meghatározottságát. .

 Feltűnő azonban ennek a fennkölt, magasztos és filozofikus  beszédmódnak („Óh átkozott szerelem! Ha hálódba keríted a szíveket, miért nem kötsz akkor hozzájok szerencsét is? stb”) és a többi szereplővel folytatott hétköznapi beszédmódnak a különbözősége. A hercegek és hercegnék szájába nemigen illő mondatok sajátos stíluskeveredésről árulkodnak.„Jaj lesz a bőrödnek, makacs disznó!” „De meglakolsz, tudd meg, ezért szemét hulladék!”– mondja Felícia a mostohalányának, de Arménia kifakadása is hasonló: „Akasztófára való az is, aki ily istentelent magnak hagy az anyja alatt. Hogy veszett volna tojásában.”- mondja a mostohaanyjáról. Talán a szerelmi dráma újszerűségével, a műfaj kialakulatlanságával magyarázható ez a terminológiai és stílusbizonytalanság, amit csak erősít a szemlélet újszerűsége és erkölcsi labilitása.       

 5. A legújabban előkerült református színjáték is hasonló kérdéseket vizsgál, s hasonló labilitás jellemzi. A szöveg a debreceni Református Kollégium Könyvtárában levő kéziratos kötetben maradt fenn (más iskoladrámákkal együtt, halotti búcsúztatók és alkalmi versek társaságában ) de sajnos a kötet összeállítójának és (vagy) a darabok szerzőjének a nevét sehol sem közli a kézirat.[18] A halotti búcsúztatókban levő évszámok alapján azonban legalább a keletkezési ideje meghatározható: valamikor 1794-95-ben írhatták. Címe:

”A Szülék Gyermekekhez ’s a gyermekek szülékhez szoros egymáshoz tartozó kötelességekröl és a’már az Indulatok eredéseknek második grádusát az értelem helybehagyását Pártyára hajtott ’s már vadabb zabolátlansággal ragado, sött már a’ Teströl az Elmére költsönös fel váltással rohano és igy Dühösséggé vált Indulatok igazgatásoknak modjárol Honjainkban esett történettel intő Szomorú Jaték Őt Fel Vonásokban.”

A meglehetősen nehézkes darabcím jól mutatja azt a szándékot, amely fiziológiai, testi szimptómákkal is járó jelenségként akarja bemutatni a szerelmi szenvedélyt, intő példát adva gyermekeknek és szülőknek egyaránt. A  megtörtént esetre való hivatkozás lehet az irodalmi fikció része – ahogy az a szentimentális regénynek esetében is szokásos - , de ha volt is valós alapja a történetnek, a szerző láthatólag az általánosat próbálja felmutatni benne. A szereplőknek nincs egyénített nevük, csak a családi viszonyuk és a társadalmi státuszuk alapján jelöli őket a szerző.

A színhely a Leány (Kis Asszony) szobája. Az első jelenet az ő sóhajtozásaiból áll (szó szerint: „Oh változó sors, tsalóka reménysége! Oh gyászos esetekkel tellyes élet! Élet! Élet! Élet! Hijába való káprázolat! Oh feneketlen örvény torokkal rakott világ tengere….stb.”). Szenvedélyes fájdalmának csak a szobaleány vet véget, aki rájön, hogy úrnője szerelmes, bár azt nem árulja el, hogy kibe. Végül mégis megtörik, sőt rábízza a szobaleányra a kedvesének szóló  szerelmeslevelet is. Ahogy a szobalány távozik, újra kezdi sóhajtozásait, jajongásait, így amikor megjelenik szerelmese, a Gavallér, az örömtől összerogyik. A fiatalember azt hiszi, hogy a Leány haldoklik, ezért maga is a földre roskad, és örömmel készül a közös  halálra. A visszatérő szobaleány téríti őket magukhoz. A nagy jajgatásra megjelenik a Viczeispán, a Leány apja, aki a kulcslyukon át meglátja ezt a jelenetet, s azonnal elhatározza, hogy véget vet lánya szerelmének. A fiú az ő patvaristája, s bár nemes származású, túl szegény a lányához. Ezért, amikor egy Idegen úr érkezik a házba, akiről kiderül, hogy Bécsbe utazik, az apa azonnal dönt: magához hivatja a Patvaristát és elküldi őt a házától, bár fiaként szereti az ifjút, és „jeles erköltsei”-t, „sok érdemit” is elismeri. Előtte azonban megparancsolja a Tiszttartónak, hogy a leány szobájába senkit ne engedjen be, és minden módon akadályozza meg hogy a két fiatal elköszönhessen egymástól. A fiú „bálvány módon áll” a szörnyű hír hallatára, de engedelmeskedik. A leány azonban ellenáll  az apai önkénynek, s amikor újabb (verses) levelét adják át a szolgák,  a Viczeispány megdühödik, s teljes szobafogságra, kenyéren és vízen való böjtölésre ítéli a lányát (de előtte még néhányszor belerúg, ahogy zord apához illik).A 4. felvonás  jóval hosszabb, mint az előzőek, és dramaturgiailag is különálló, híven a református drámák életképekből álló, lazán összefüggő jelenetsorainak hagyományához. Új szereplők lépnek itt színre: a Botanicus és a Paraszt. Az első jelenetben a Botanicus hosszan értekezik a természet, a morál, a virtusok és a vétkek jellegéről, majd Horatiust olvasva elmélkedik. Lovát keresve megjelenik egy Paraszt, aki nem sokat ért a tudományból, de szivesen hallgatja a „Botoscsikós”-nak, „Bocskoros”-nak, „Bor áros”-nak nevezett Botanicus fejtegetéseit. Sétájuk közben egy Remetével találkoznak, aki már 20 éve otthagyta az emberek társaságát. Hirtelen a Patvarista tűnik fel meg a színen, aki azt hiszi, hogy egyedül van,  hangosan siratja egy versben a balsorsát.A Remete és a Botanicus megszánja az ifjút, megpróbálják kikérdezni és megvigasztalni, de ő csak zavarodottan válaszolgat nekik, majd eltűnik az erdőben.

Az 5. felvonásban újra a Leány szobáját látjuk, itt fekszik a Kis Asszony halálos betegen. A szülők orvost hívnak, de a Doctor nem biztatja őket semmivel. Másik Doctort hívnak, de az sem tud segíteni, viszont összeveszik a kollégájával azon, hogy vajon mi okozta a Leány betegségét – a vér vagy a belső szervek. Az apa nem bírja tovább a lelkiismeretfurdalást: „Én vagyok, én vagyok az a kegyetlen teremtés, aki elrontottam a természettől az Atyák és Fiak között rendeltetett határt!” – mondja. A Leány is bocsánatot kér: ”Hadd boruljak le Atyai lábai elé vétkes makattságomért kegyes engedelemeit kérni!” Az orvosok helyett a szülők ifjú gavallérokat hívnak, hátha ők meg tudják gyógyítani a leányt. Ő azonban állhatatosan kitart régi szerelme mellett, amikor is  az apa bevallja, hogy bűnét már nem tudja jóvá tenn :”Én a tiszta atyaiság ellen vétkeztem – tudom mért gyötör nyavajád kínja - Oh édes leányom – már ahoz férjhez nem mehetsz, sőt vele többet nem is beszélhecz – mert már edj honapja, miota baráttá lett a jesuiták Klastromába.” Az utolsó jelenetben a lány kiterítve fekszik  halottas ágyán, szülei ott zokognak felette, amikor megjelenik barátruhában a volt Patvarista, s ráborulva kedvese koporsójára egy Butsuzó éneket énekel. Mire az apa visszajön, már a Barát is halott, s nem marad más hátra, mint elmondani a tanulságot a nézőknek: ”Érzékeny szívű emberek, tanuljátok meg a fel hevült indulatok igazgatásának módját – tanuljátok meg hogy ha az igazgatás kegyetlenségre válik, meg fogja haladni a Természet és az Emberiség határit.” A szerző szerint tehát a természet határait meghaladó, az embert fizikailag is elpusztítani képes szenvedély irányíthatatlan, visszafordíthatatlan, és akaratunktól teljesen független – a szülőkben és a gyermekekben levő legjobb szándék sem tud változtatni ezen a tényen. Ezért felesleges a tiltás, a szigor, a fizikai erőszak – a szerelmi szenvedély determinisztikus voltát példázza a szöveg. Itt is, ahogy az előző darabban, fontos a szerelem orvosi aspektusa: a szereplők belebetegszenek a szenvedélybe – a leány elsorvad a reménytelenségtől, nem eszik, nem tud felkelni a betegágyból, a fiúnak  pedig egy pillanat alatt meghasad a szíve a bánattól.    A darab versbetéteinek és a kéziratos kötet  egészének összehasonlító vizsgálata talán választ ad majd arra a kérdésre, ki lehet ennek a preromantikus drámának a szerzője, ami már csak azért is nehéz kérdés, mert a ebből az időből Csokonain és Nagy Istvánon kívül nem ismerünk más debreceni drámaírót.                  

© Pintér Márta Zsuzsanna, 2002