Puskás István

A „sétáló palotá”-tól a „tanuló iskoláig”

Balassi Bálint jól ismert Katonaénekében a metafora szövegszervező, jelentésképző eljárásának segítségével a palota, az iskola és a csatamező három különböző terét nevezi meg, mint a szövegében a befogadó elé álló emberideál s a hozzá szorosan kapcsolódó erények, valamint viselkedési, életvezetési modell formálódásának és működésének helyét. Ez is egy fontos elem abbéli törekvésében, hogy szövegét – csakúgy mint lírai önéletrajzának egyéb darabjait, de egész életművét is – a reneszánsz udvari kultúra koordinátarendszerébe helyezze. Egy olyan kulturális térbe, mely a XV. és a XVI. század fordulóján Itáliában alakult ki, s amely száz évvel később Európa-szerte élt és működött Spanyolországtól a kelet-európai államokig, megteremtve természetesen a helyi társadalmi, kulturális hagyományoknak és szituációknak megfelelő változatait.

Az udvari kultúra Itáliában nem, Itáliában sem a reneszánsz találmánya, már a középkorban is a civilizáció egyik meghatározó területe, közege volt, elsősorban azon államokban, melyek szoros kapcsolatot tartanak a francia területekkel, mint az észak-itáliai városállamok, fejedelemségek és a Nápolyi Királyság. Ám a XVI. század folyamán a humanista és a lovagi kultúra hagyományain egy új változata formálódott meg, alakult ki azok szinkretikus összefonódásából, és – elsősorban a Pó-síkságon – a kultúra legfontosabb terévé vált, s számára az európai modernséget előlegezve, előre vetítve egy szekularizálódott, az egyháztól független keretet hozott létre. Annak okát, hogy először éppen itt és ekkor szerveződött meg s vált dominánssá kontinensünkön egy vallás illetve egyház eszme- és intézményrendszerétől nem meghatározott (de azzal mindvégig kapcsolatot tartó) kulturális formáció, kereshetjük mind a kor társadalmi, politikai szituációjában mind ezen földrajzi, politikai, kulturális közösségek hagyományaiban, melyekre itt nem állmódomban kitérni. ( A XV. század második felére Itália geopolitika térképén hasonló nagyságú, fejlettségű, hasonló gazdasági potenciállal rendelkező államokat találunk, melyek felismerik és fenn is kívánják tartani az egyensúlyi helyzetet, belátják, jelentős hatalom, területnövelésre ilyen körülmények közt nincs lehetőség, de megakadályozható ezáltal más államok növekedése is. Ezen szituáció fenntartására pedig a külpolitika középkorban gyakorolt eszközein túl, melyek közül legfontosabb a fegyveres érdekérvényesítés, de része a dinasztikus családi kapcsolatok építése is, új lehetőségek is kínálkoznak, mint a humanista retorikát, a meggyőzés művészetét alkalmazó diplomácia vagy éppen a hatalmi reprezentáció. Persze ezek sem az 1400-as évek találmányai, de a hatalomgyakorlás eszközei között különös fontosságúvá ekkor válnak. A hatalmi reprezentáció első számú terepe a kultúra lesz, jellegzetes alkalma az ünnep, melyek közül az egyháziak mellett a világi, az államot, s annak megtestesítőjét, a fejedelmet dicsőítők tesznek szert jelentőségre, tere pedig az államigazgatás korabeli tere, az államot magát is szimbolizáló, reprezentáló udvar. Tagjai inkább az uralkodó személyéhez és nem az államhoz, a közösséghez kötődnek, gyakran nem is helybeliek, szolgálatba szegődnek, állást, hivatalt vállalnak, s általában pár évente munkaadót váltanak. Ez a megjelenő új réteg a humanista műveltségű értelmiségiekből áll össze, akik még nem állami tisztviselők, inkább olyan szabad foglalkozású vállalkozók, akik fontosnak tartják függetlenségük – legalább egy részének – megőrzését, már csak azért is, mert éppen ebben áll egyik legfontosabb vonzerejük, értéküket ez határozza meg – ez biztosítja a fejedelmek számára is a lehetőséget, hogy a maguk környezetébe hívhassák. A kulturális reprezentációnak két eleme van: az egyik, hogy kiket, milyen illusztris személyeket, s közülük hányat sikerül magához vonzania egy udvarnak, másrészt hogy tőlük milyen produktumok születnek egy adott helyen. A reneszánsz udvari kultúra létrejöttének alapfeltétele tehát egy olyan hatalom, mely elég erős ahhoz, és hogy képes legyen magához vonzani az értelmiséget (persze, ha ennek szükségét és hasznát látja), és amely gondoskodásáért cserébe elvárja, hogy az tevékenységét az állam szolgálatába állítsa. 

A XVI. század folyamán jelentős változások állnak be Itália politikájában, hiszen feltűnnek a frissen megerősödő szomszédos nagyhatalmak, az abszolutizmus útjára lépő, s ezáltal az állam kezében eddig nem tapasztalt erőt összpontosító Spanyolország és Franciaország, melyek szemet vetnek a bőséges zsákmányt ígérő félszigetre, s több mint három évszázadra a nagyhatalmi versengés állandó színterévé változtatják. A függetlenségüket megőrző, de önállóságukat elvesztő, mind szűkebb hatalmi térbe visszaszoruló olasz államok egyik válaszreakciója az abszolutista állammodell átvétele, leszámolnak a kommunális, városállami hagyományokkal. Az erősödő állam erősebb függésbe vonja a krízisben erősen megcsappant mozgásterű humanista közösséget is, mely elsősorban egzisztenciális okokból mind inkább integrálódik az apparátusba. Jellemző folyamat, ahogy előbb egyházi hivatalokat vállalnak (mint az Udvari ember szerzője, Castiglione), majd később egyetemi professzori állásokat nyernek el (mint Tasso), többnyire a középkori hagyományoknak megfelelően inkább a címmel járó juttatásokért, mind feladatok tényleges ellátásáért, majd később a miniszteriális, hivatalnoki rendszer épülésével a hivatalnok-társadalom magasabb fokozataiba tagozódnak. Noha tagjainak státusza, szerepe változóban van, a társadalom korabeli strukturáltsága folytán az udvar, az udvari kultúra tovább él, sőt az állam szerepének növekedésével társadalmi, kulturális súlya tovább növekszik.)

 A későközépkori, kora újkori udvar bonyolult, sokfunkciós képződmény, a reprezentáció, a hatalom demonstrálásának eszköze, az államigazgatás, adminisztráció intézményi kerete, de egyszersmind egy olyan közösség is, mely kiemelt pozíciójánál fogva (az irányító, a politikai, gazdasági és kulturális hatalmat birtokló társadalmi elit, a modellt adó vezető réteg tere) erős normaképző szereppel bír a morális, erkölcsi értékrend, a társas érintkezés,  a kommunikáció, ezen belül különös hangsúllyal a nyelvi kommunikáció, a divat, valamint meghatározza a kulturális és szellemi javak forgalmazását, továbbá irányadóvá válik az esztétika és poétika területén, a norma- és kánonképzésben, befogadói stratégiák kialakításában, egy egységes értelmezői horizont kialakításában, amely egyszersmind az alkotás folyamatait is befolyásolja Mindez több eszközzel, több csatornán át kerül megvalósításra, ezek közül talán a legfontosabb: a színház. 

A színház fogalom használatát problémássá teheti, hogy a szó túlságosan is kötődik az intézmény mai állapotához, státuszához, jellemvonásaihoz, melyek pedig a tárgyalt időszakban formálódásuknak éppen csak kezdetén állnak, s ráadásul egy teljesen más kontextusban állnak, röviden más a színház akkori és mai létmódja, még ha rokon, közös vonások fel is fedezhetők. Kérdés, hogy tudunk-e e különbségektől elvonatkoztatva, illetve éppen hogy azokat állandóan szem előtt tartva a színház fogalmáról beszélni. Lehetséges lenne más kifejezéssel felváltani? Például a kor fogalomrendszeréhez közeli theatrum- mal. Ám e latin forma sem biztos, hogy a legjobb megoldás, hiszen ahhoz pedig egy, a középkorban érvényes s karakteresen különböző fogalmától kellene függetleníteni. A dráma meghatározás használatát pedig azért nem érzem elégségesnek, vizsgálódásunk, az udvari színjátszás esetében, mert az a szövegre koncentrál, illetve esetleg annak élő szóban elhangzására, előadására, ez pedig több okból ismét nem szerencsés. Egyrészt azért, mert a korabeli színház egyik fontos jellemzője, hogy nem létezik a mai értelemben vett drámai szöveg, illetve annak más a státusza, nem irodalmi műalkotás, nem szövegmű, mely önálló, auktoritással bíró egységes egész, ha lejegyzésre is kerül, azt nem olvasásra szánják, hanem az előadást megörökítendő s további előadásokhoz mintát nyújtandó. A drámai szöveg éppen ezért nagy szabadsággal alakítható, elsősorban aktualizálható, amiben döntő szerepe van annak is, hogy az imitáció-elvére épülő poétikai, esztétikai irodalom- és szövegértés teljesen más viszonyban volt az irodalmi produktumokkal, mint mi. Valamint az ekként kijelölt kutatható területen kívül rekednek olyan szövegek, melyek a mai meghatározás szerint nem sorolhatók a dráma kategóriájába, ám amelyeket a XV-XVI. század folyamán rendszeresen és nagy előszeretettel vittek színpadra. Ilyenek azok a rövid dramatizálható jelenetek is, melyek többnyire egy tanítás kifejtését szolgálták, egy szituációt vázlatosan felrajzolva és minimális akcióval ugyan, de egy drámai szituációt létrehozva előadásra képesek voltak. Ezen darabok népszerűsége egyrészt a dialógus nagy reneszánsz-kori divatjával magyarázható, melyet az udvari közösség igényeihez alakítottak, többek közt azzal, hogy könyv alak mellett, ily módon is befogadhatóvá tették. Elterjedtségére bizonyíték a Magyarországon született XVI. század eleji Inter Vigilantiam et Torporem dialogus című moralitásként kategorizált, bár inkább a reneszánsz dialógussal, vagyis inkább a reneszánsz apológiával rokon szöveg. A hazai szakirodalomban bevett meghatározás rámutat e típus középkori gyökereire, az exemplum-ra és a certamen-re mely a megértésnek és az elterjedtségnek legalább olyan fontos záloga volt, mint a humanista eljárások alkalmazása.  De ha még el is fogadjuk e szövegeket a mai értelemben vett irodalmi szövegeknek, a dráma fogalom kizárja a vizsgálatból a szöveg kontextusát, melytől a reneszánsz drámai szöveg elválaszthatatlan. Az előbbi jellemvonások épp abból erednek, hogy egyrészt a szöveg mindig egy nagyobb kontextus, az előadás részeként értelmeződik, de maga az előadás is egy nagyobb egység, az ünnep szituációjába, annak egyéb elemei közé illeszkedik. A kortárs olasz kutatás is szembenézett mindezen dilemmákkal, amikor a kor drámai szövegeit kívánta vizsgálat alá vonni, s a szövegközpontú elemzés, valamint a filológiai módszerek helyett illetve mellett a komplexebb, interdiszciplinális kutatások felé fordult, mely új irányvonal az utóbbi években megjelent a hazai reneszánsz-kutatásban is.

A színház kulcsszerepét, nem csupán népszerűségét, de e kulturális közösség számára mértékadó szerepét annak köszönhette, hogy az udvar a színházban saját maga metaforáját látta, egy olyan társadalmat, olyan világot, amely hasonlít a valóságra, de attól külön álló, ahol mindenkinek kiosztott, megszabott szerepe van, melynek eljátszása a kommunikáció, a működés alapfeltétele. A korabeli befogadói szokásokhoz illeszkedő mitológiai, allegorizáló színi előadás, mely ekként is az ünnep hétköznapokból, a valóságból kiemelő hatását segítette, szintén megfelelt ennek az értelmezésnek. Ezen eszközök eltávolították a színpadot, distanciát teremtettek, de az allegória megfejtése a kiszólások, utalások és nem utolsó sorban az előadást az ünnep virtuális valóságába kapcsoló elemek (díszlet, jelmez, helyszín, stb.) segítségével lehetőséget adott, sőt inkább felhívott arra, hogy azt a közönség magára, saját világára és természetesen a konkrét alkalomra vonatkoztassa. A színház és közönsége viszonyában fontos szál a normaképző funkció is, hiszen tipikus befogadói reakcióként, igyekeztek követni a modellként eléjük álló világot, annak szabályrendszerét, normáit magukra vonatkoztatták. A nevelő, közösséget formáló szerep pedig jól illett az átértelmeződő humanista gondolkodás számára is, mely ezen új szituációban, közegben is egy elit közösség kialakításával foglakozott, ami új stratégiákat és átértelmezett alapelveket igényelt, mint azt a nyelv kérdése körüli viták is jól mutatták.

A nevelő funkció, melyet a klasszikusok és a humanisták által is tartott docere et delectare elv is erősített, több területre is kiterjedt: alkalmat adott egyrészt az erkölcsi, morális nevelésre, a közösség értékrendjének formálására, emellett pedig a társas érintkezés, a kommunikáció, ezen belül elsősorban a nyelvi kommunikáció számára tudott és kívánt modellt nyújtani. Az új értékrend és az ezzel együtt járó világlátás, noha nem szakított keresztény hagyományaival, az udvar – politikai, hatalmi, kulturális érdekeivel egyezően – nem a középkor szerinti, hagyományos olvasatra épít: a rendet az emberi világban itt, most nem az Isten és az ő törvényei határozzák meg és garantálják, hanem a fejdelem az, aki gondoskodik a társadalomról és felügyeli azt. Ennek legjobb példáit a ferrarai fejedelmi udvarban találjuk, ahol Herkules kultusza bontakozik ki az Ercole hercegek uralkodása idején.

Mindezek után érthető, hogy – az ekkor még jórészt egyházi kezelésű – iskolák, valamint az egyetemek szerepe háttérbe szorulni látszik, illetve az itt megszerezhető műveltség, ismeretek társadalmi fontossága, súlya csökken. Az udvari kultúra e téren bekövetkező térhódításának minden bizonnyal nem elhanyagolható oka az is, hogy a XVI. századi reformációs mozgalmak Itáliában nem éreztetik erősen hatásukat, itt nincs akkora politikai, egyházpolitikai tétje az iskoláztatásnak, mint az Alpokon túl. Az iskola, nem csak mint ismeretközvetítő hely, hanem mint közösségképző erő inkább korábban, a XV. század első két harmadában, a humanisták körében jutott nagy szerephez. Intézményi keretei, struktúrája alkalmasnak bizonyultak, amikor egy szűk tudós elit képzése volt a cél. És ez sem volt érvényes minden esetben, hiszen az egyház által működtetettekben, különösen az alsóbb szintű képzést folytató városi iskolákban a középkori hagyományok a század folyamán megtartották dominanciájukat. A humanista közösségek kialakították maguk számára az ismeretközvetítés hagyományos intézményrendszeren kívüli formáját is, mely új közösségképükhöz, újonnan épülő hagyományaikhoz jobban illeszkedett, az antik mintára életre hívott akadémiát.

A kommunikáció, ismeretforgalmazás több olyan módja, eszköze is működött, mely később az udvari kultúrába is átkerült. Ilyen például a színi előadás is, mely bizonyos elemeiben hasonlít a pár évtizeddel későbbi színházra, ám funkciója mégis különböző, másként értett, értelmezett. A klasszikus dráma újra megtalálása a humanista filológia érdeme, s ugyanakkor, mikor az első ilyen darabokat az észak-itáliai udvarokban bemutatják a XV. század hatvanas-hetvenes éveiben, a padovai egyetemen is tartanak ilyen előadásokat. A két szituáció különbségét jól megvilágítja, hogy az udvari előadások nyelve hamarosan az olasz lesz, míg Padovában a latin marad, továbbá, hogy az udvarban a klasszikus dráma egy a különböző hagyományokból összeálló repertoár típusai között, míg az egyetemen egyedül ezt játsszák. Míg tehát az udvar közössége szempontjából praktikusan, a mindennapi életben használható ismereteket közvetít a színház, addig az egyetemen továbbra is a studia humanitatis, a nyelven és az irodalmon belüli világ építésére, megmutatására és birtokba vételére szolgál.

Az iskola az udvar tagjai számára is bírt értékrend-formáló erővel, s ez a rend nem volt ellentétes az állami, társadalmi központ úgyszintén keresztény hagyományokra épülő erkölcsi és morális normáival. Ám e normák teljesen más aspektusból értelmezték és rendezték el a világot  azzal, hogy az emberi lét színterét, nem mint Isten által teremtettet és működtetettet mutatták meg, hanem államként és társadalomként, melynek megvannak a maga belsőszabályai, melyek, noha nem tagadják a teológia vagy akár a misztika nemrég még magasabbnak ítélt törvényeit, tételeit, fontosabbá válnak, mert a mindennapi, a megélt életet szabályozzák, rendezik el.

Láttuk, milyen új szituációhoz, milyen új elvárásokhoz kell alkalmazkodnia, a XV. század végi, XVI. század eleji itáliai irodalomnak s művelőinek. E folyamat jól követhető és demonstrálható Pandolfo Collenuccio, tragikus sorsú, pesaroi születésű humanista életrajzán és életművén, s aki éppen ezért, nem is annyira művészi, gondolkodói vagy történetírói kvalitásaiért vívta ki az olasz kutatók figyelmét. Szülővárosán kívül fontos hivatalokat vállalt Firenzében, ahol Poliziano baráti köréhez tartozott, valamint Ferrarában, ahonnan, mint a herceg követe többször is útra kelt, járt például a német-római császári udvarban is. Irodalmi alkotásai teljes összhangban állnak pályájával. Kevésszámú lírai költeménye mellett, ismertek latin és olasz nyelvű moralizáló dialógusai, apológiái, egy sacra rappresentazione Commedia di Jacob et Joseph címen, Plautus Amphytrionjából készített olasz fordítása valamint egy történeti munka a Nápolyi Királyságról, egy Germania-leírás, továbbá kisebb értekező munkák, szónoklatok és levelek. Terjedelmi és tematikai korlátok miatt most csak a színházi szövegeire vethetünk egy pillantást. Színházi szövegek és nem drámák, mert a mai dráma-fogalom szerint is értelmezhető két munkája mellett szót kell ejtenünk apológiáiról is, melyek viszont a korábban már említett rövid, dramatizált párbeszéd-típusba tartoznak.

A magyar kutatás számára is érdekes, hasznosítható tanulságokkal járhat e darabok vizsgálata. Collenuccio Kardos Tibor drámatörténeti kutatásai óta nem ismeretlen hazánkban. Az ő feltételezése szerint a ferrarai szolgálatban álló humanista többször járt Budán Mátyás uralkodásának utolsó szakaszában s a kilencvenes években, ő ezen látogatásoknak tulajdonítja a Gryllus-című XVI. század eleji Plautus-fordítás, valamint a már említett Inter Vigliantia et Torporem dialogus és az itáliai szerző két hasonló szövege közti rokonságot. A szövegek kapcsolatának felismerése valóban jó nyom, azonban az olasz Collenuccio-kutatás nem tud magyarországi látogatásról. Még a legalaposabb, legrészletesebb pozitivista életrajzok is csak egy Alpokon-túli útról tudnak, mely a Német-római Birodalomba vezetett. Ennek ellenére persze korántsem lehetetlen, hogy Pandolfo művei hazánkban is ismertté váltak, illetve hogy hazai szerző, Magyarországon született mű forrásaivá, imitált modelljeivé lettek, hiszen már a XV. század végén, a szerző életében legfontosabb munkái, így a Plautus-fordítás, a sacra rappresentazione, az apológiák közül néhány megjelentek nyomtatásban is, Itália több városában, így Velencében is. A korabeli könyvforgalmazási szokások, útvonalak ismeretében könnyen elképzelhető, hogy főleg Velencében a Magyarországról érkező érdeklődő hozzájutott e kötetek valamelyikéhez vagy legalábbis kapcsolatba került vele, kerülhetett hazánkba magukból a könyvekből is, noha hazai gyűjteményeinkben nem ismeretesek. De az itáliai utazó hazahozhatta a humanisták számára oly becses memoria segítségével, a szerzők egyszerűen saját imitálandó szövegemlékezetükbe építhették, s hozhatták haza, hogy egy később születendő darabban megjelenjenek.

A sacra rappresentazione, helyesebben a szerző által megadott árulkodó meghatározás szerint commedia esetében egy még áttételesebb kapcsolatot tételezhetünk föl. Ismertes, hogy a vallásos iskoladráma, illetve annak reneszánsz változata a XVI. század első évtizedeiben a német városi közösségen keresztül, az anyaországból, német földről érkezett a Kárpát-medencébe. A külföldi kutatás véleménye szerint német területre viszont Itáliából jutott e dráma-típus, melyet ott sacra rappresentazionénak neveztek. Firenzében alakult ki, a városi polgárság szórakoztatására és nevelésére, a közvélemény alakítására szolgált. A Mediciek kedvelt eszköze volt hatalmi politikájuk elfogadtatásában, s a polgárságnak az állammal szemben lojálissá nevelésében s egy, az államnak megfelelő, céljaival összeegyeztethető értékrend kialakításában. Divatja a XV. század második felében átterjedt a Pó-síksági kis államokra is, az első ismert észak-itáliai sacra rappresentazione éppen Collenuccio műve. Mint láttuk, ő komédiaként határozza meg alkotását, ezzel utalva arra, hogy az kikerült születési közegéből, s az udvar új kontextusában, egy más paradigma részévé válva, státusza, így értelmezése, olvasata de funkciója is megváltozik.

Hamarosan az Alpokon túl is ismertté tették az arra gyakran megforduló kereskedők, így elképzelhető, hogy a császár elé járuló ferrarai követ, Pandolfo is megismertette saját, József élettörténetét feldolgozó darabjával a német udvart. Itt, ahol az antik hagyományok még kevésbé voltak ismertek, illetve ahol a középkori, keresztény – lovagi kultúra volt domináns, s az antik műveltség elemi is ekkor jórészt ezen keresztül jutottak a befogadó közösséghez, minden bizonnyal kedvező, értő fogadtatásra talált a bibliai-tárgyú színjáték. A hagyományos moralitás, illetve misztériumjátékoktól elsősorban a megváltozó kontextus különböztette meg. Az egyházi ünnepi alkalom helyett, melynek szabadtéri előadás esetén is központja vagy viszonyítási pontja a templom volt, átkerült a palota profánabb terébe, az udvari ünnep közegébe. Azonban itt is alkalmas volt funkciójának ellátására, viselkedési, erkölcsi modell nyújtására a közösség számára. Eme tanítás folyamán természetszerűleg inkább a keresztény etikát követte s nem valamely ókori iskolát, s a mozgósított műveltségkincs sem az antikvitásból eredt, viszont az újdonságot az jelentette, hogy az evilági élethez kívánt eligazítást adni, nem a túlvilág felé tekintett.

Nem csak a fejedelem környezetében, hanem a polgárság számára is érdekes lehetett ez a szórakozási és művelődési forma. A színjátszás a középkor folyamán végig a városi közösségek nevelődésének egyik fontos eszköze volt, a tömeg-média szerepét betöltő kommunikációs csatorna, melyet a hatalom – egyházi és világi egyaránt – ki is használt, alkalmazott is. A XV-XVI. század fordulóján pedig a német városok lakossága is elért egy az itáliaihoz hasonló civilizációs szituációba, amikor noha különböző hagyományokkal a háta mögött, de hasonló elvárásokat fogalmazott meg a művészetek, ezen belül az irodalom illetve a színház felé.  Ezen elvárások alapja az volt, hogy praktikus, a mindennapi életben hasznosítható, alkalmazható viselkedési modelleket, értékrendet kínáljon, ezekre tanítson. A tanítás mint elvárás természetesen nem volt újdonság, inkább az elsajátítandó anyag különbözött. Ez tette lehetővé a már középkorban is létezett formák, így a drámai, dramatizálható szövegek átértelmeződő további használatát, illetve tette lehetővé az új, reneszánsz elemek beépülését, hiszen nem egy idegen paradigmát kellett a befogadónak elsajátítani, igazából nem kellett befogadói szokásain, stratégiáin változtatni, legfeljebb a megértéshez új ismereteket kellett szereznie az antik műveltség területéről. Az imént megmutatott sajátosságok pedig a városi közösség nevelődésének az ünnep mellett másik meghatározó színterén, az iskolában is jól alkalmazhatók voltak. Az iskolában az erkölcsi nevelés mellett, mint Itália esetében is láttuk, a nyelvi nevelésben is fontos szerepe volt, ez lehetett a klasszikus (latin vagy görög) nyelvek elsajátításának segítése, elsősorban a magasabb szintű, az állami, városi adminisztráció képzésében részt vevő iskolákban, illetve lehetett az anyanyelvre oktató, elsősorban az alacsonyabb szintű intézményekben.

Az imént felvázolt úthoz hasonlót tehettek meg Pandolfo említett szövegei a magyar környezetben is, míg eljutottak az említett, és a hazai kutatás által az iskolai színjátszás körében meghatározott két darabig. A Plautus-fordítás esetében inkább csak a szerzőválasztás köti a két darabot, a magyarországi változat latin és nem nemzeti nyelvű, továbbá nem mutatható ki azon tudatos nyelvi, poétikai eljárások, eszközök használata sem, melyek segítségével Collenuccio az udvari irodalom kontextusába illeszti művét, a korabeli elvárásoknak, a bevett gyakorlatnak megfelelően nem csupán fordít, de át is dolgozza az eredetit. Ezért érte az olasz kritika részéről a nem sikeres fordítás vádja a szerzőt. Helytálló lehet az elmarasztaló ítélet, ha nem hagyjuk el napjaink olvasási, értési, szövegalkotásai szokásait, s nem lépünk a mű korában érvényes horizontra. Hiszen ott például, ahol a reneszánsz mester feloldja, hosszadalmasan fejti ki a latinban pergő, szinte csak utalásos nyelvjátékra épülő komikus helyzeteket, nem saját nehézkességéről tesz tanúbizonyságot, hanem éppen azt mutatja, hogy nem csak fordítja, hanem a korabeli, megcélzott közönség elvárásaihoz és befogadói stratégiáihoz igazítja a szöveget. S noha ezen törekvés a magyarországi darab esetében is kimutatható, azzal marad szegényesebb, hogy emellett nem érhető tetten a szövegnek, nem csak mint tanítást tartalmazó történetnek, hanem mint a nyelv használatára, annak mikéntjére is modellt nyújtó nyelvi produktumként való tudatos kezelése, alkalmazása.

Az apológiák esetében sokkal közelebb állnak egymáshoz Collenuccio és az ismeretlen magyar szerző szövegei. A ,műfajt Leon Battista Albertitől veszi át az olasz humanista, aki nagy sikerrel tette közzé Intercoenales címen tanító, rövid dialógusainak gyűjteményét, melyek fő témája az erények és a szerencse, mint az emberi életet befolyásoló két legfontosabb tényező. Alberti a humanizmus optimizmusától kissé szokatlan módon inkább szeptikusan értelmezi az erényeket, szerinte azok csupán az ember kreálta fogódzók a sors uralta kaotikus, értelmezhetetlen, kezelhetetlen világban. Pandolfo viszont a ferrarai udvarban, Ercole herceg számára készíti építő célzatú dialógusait, melyekben először fogalmazódnak meg a kialakuló udvari etika és erkölcs legfontosabb szabályai, például a Castiglione Udvari emberében alapvető viselkedési normaként megadott, s az egész udvari kultúra episzteologikus fogalmaként működő sprezzatura-teória a Filotimo című apológiában  fogalmazódik meg elsőként. Világában az igazi erények birtokosaié a dicséret és az elismerés a képmutatók helyett, az erények szülik az igazságot, minden ember közt pedig a legerélyesebb az emberi világban a rend felett őrködő, és személyes példájával elől járó fejedelem. A párbeszédekben nem valós személyek lépnek elénk (amint azt pedig a humanista, különösen pedig az udvari dialógusokban szokás), hanem a középkori hagyományok allegorikus figurái, melyek tulajdonságok, fogalmak, esetleg embertípusok megtestesítői, esetleg az antik hagyomány alakjai, mint Esopus és Hercules a Specchio dÉsopo című darabban. A képes, példázatos beszéd – amelynek egyik fontos középkori típusa a Collenuccio számára is bizonyára még élő hagyományt jelentő exemplum -  segítségével történő tanítás fontos összekötő kapocs a két kulturális szituáció közt. Viszont míg a középkor számára a képes beszéd és megfejtésének célja az isteni üzenet továbbadása és megértése, addig a reneszánsz udvari kultúra közegében az emberi társadalom belső szabályrendszerének, egyes elemeinek megmutatása, a közösség jobb önmegértése és zavartalan működésének kimunkálása a cél.

Nem volt ez másként a XV. század végi budai udvarban sem, hiszen a Mátyás körül kialakult közösség, államvezető, reprezentatív funkciójával, az itáliaitól részben különböző, más hagyományokból táplálkozó élénk kulturális életével alapvető jellemzőiben hasonlított az ebben az időben Itáliában fennálló központokhoz, sőt, hála a hazai és itáliai humanistáknak, sikerült egészen közel érni hozzájuk azáltal, hogy a Pannónia-toposz megalkotásával a klasszikus antik tradíció örökösévé vált. Abban is hasonlított az olasz modellre, hogy nem territoriális vagy nemzetiségi alapon szerveződő közösség volt; fontos különbséget jelentett viszont, hogy nem közös anyanyelvű, de annak más-más változatát beszélők alkották, hanem teljesen különböző- magyar, szláv, német, olasz – ajkúak csoportjai. Az adott szituációban a kommunikáció egyetlen hatékony eszköze a latin lehetett, mely azon túl, hogy biztosította az érintkezést, erősítette a közösség identitástudatát, hiszen ily módon is kimutatta az antik hagyománnyal való kapcsolatot, továbbá növelte presztízsét, hozzájárult elfogadtatásához, tehát reprezentációs eszközként is működött. 

 Sokkal gyengébb volt viszont a kisugárzása. Ennek okát részint a társadalom elétérő összetételében, részint rövid fennállásának, és a geográfiai viszonyok korabeli meghatározó hatásának is tulajdoníthatjuk. Itáliában egy-egy ilyen centrum viszonylag kis területet, közösséget irányított, szervezett, s ilyen kis központok hálózata jött létre, addig hazánkban éppen a terjeszkedő és erősödő, a rendi anarchián éppen úrrá lévő s ezért minél erősebb központosításra törekvő hatalom gátolta az ilyen autonóm igazgatási központok létrejöttét, mint azt Vitéz János, Janus Pannonius, illetve Várad és Pécs példája mutatja. Noha hatósugara és hatásfoka a budai udvar kisugárzásának minden bizonnyal kisebb volt, azok a kommunikációs csatornák, melyeken át az udvar a társadalommal fenntartott, Magyarországon is léteztek. Tartottak nagyszabású reprezentációs ünnepeket, mikor az udvar és a fejedelem megmutatta magát, illetve folyamatos volt a társadalom elitjének nevelése, amely az új kultúrát magáévá téve, közvetítette azt más közösségek számára is.

Az udvari kultúra elemeinek hazai forgalmazódása különböző módokon történt tehát: mint az iskoladráma esetében láttuk, áttételesen, egy német földi átformálódás, átértelmeződés után is kerülhetett a Kárpát-medencébe, míg a klasszikus vígjáték vagy a rövid dramatizálható, dialógus, az apológia példáján láthattuk, érkezhetett akár közvetlenül Itáliából is.  A királyi udvar tragikus sorsával elsorvad viszont az a közeg, mely az ország számára az udvari kultúra legfontosabb közvetítője lehetett volna (és volt is rövid ideig). Jópár évtizednek el kell telnie, míg a magyar társadalom hatalmi és kulturális vezető rétege ismét megtalálja a kapcsolatot, ismét integrálódni tud, illetve kezd fejedelmi udvarokba, illetve míg el nem kezdi kialakítani saját központjait. Addig az elsősorban a polgári közösség számára jelentőséggel bíró iskola vállalja át bizonyos feladatait, mint például a fiatalok szocializációját.

A többször említett Plautus-komédia esetében bele is láthatunk abba a kapcsolatba, amely az udvar és az iskola között fennáll a XV. század végi Budán, hiszen a magyarországi Gryllus szöveg szerzője Bartholomeus Francofordinus Pannonius, budai iskolamester volt, aki művét II. Lajos gyámjának, Brandenburgi Györgynek ajánlotta, tehát szövegét az udvar közegében határozta meg. Személyében és szövegében a két kulturális, művelődési és nevelési tér és szituáció kapcsolatának itthon ritkán megmutatható példájával találkozhatunk, mely egyszersmind a korabeli udvarról is fontos információt ad. A fejedelmi udvar fejlődésének azon stádiumát láthatjuk ez esetben, amikor a mikroközösségen belüli munkamegosztás, a szerepek s a hozzájuk társuló funkciók még nem teljesen tisztázottak, nem válnak szét. A kevés számú értelmiségire több feladat hárul. Bartholomeus - csakúgy mint korabeli itáliai társai - felelt részint az oktatásért, részint az udvari ünnepi alkalmak szervezéséért, illetve közreműködött e helyszínek működésében, működtetésében. Jelen esetben pontosabban arról lehet szó, hogy az udvar integrált magába egy eredetileg rajta kívül eső intézményt, a városi iskolát, melynek vezetője kénytelen ellátni más, eddigi munkájával csak részben érintkező feladatokat. Valószínű, hogy a színjátszás nem volt ismeretlen számára, az bevett eszköz, gyakorlat az oktatásban, talán nem is volt rajta kívül, aki hasonló hozzáértéssel rendelkezett volna, ezért ő készített az udvar számára komédiát, melynek színre vitelét is feltehetően irányította.

A filológiai kutatás, mint kérdésirány felől bizonyára nem sikerül megnyugtató, tisztázott válaszokat adni a bemutatott szerzők és szövegek kapcsolatát, viszont talán hasznosítható eredményekre jutottunk, juthatunk azáltal, hogy például Pandolfo Collenuccio szövegeinek segítségével, azok vizsgálatakor a kor különböző kulturális és nemzeti közösségei közötti kapcsolatokba láthatunk bele, abba, hogyan áramolnak, forgalmazódnak, alakulnak az – esetünkben irodalmi – produktumok e közösségek között, mely amellett, hogy tágítja a korról szerzett ismereteinket, hozzásegíthet az ekkor, e szituációban született művek árnyaltabb olvasásához is.

© Puskás István, 2002