Az idegen alakja a XVIII–XIX. század fordulójának magyar drámáiban

A színház mint az auto- és heteroreprezentáció fontos közege a XVIII-XIX. század fordulójának színházi vitáiban gyakran előforduló probléma. Megtaláljuk az első Játszó Társaságnak a Pest Vármegye Rendgyeihez intézett leveleiben[1], de a téma fontosságáról árulkodik az is, hogy a Társaság Alkotványában van olyan passzus, amely a reprezentáció kérdését tárgyalja: eszerint a cenzúra feladatai közé tartozik, hogy „ha melly sértégetések […] volnának-is a’ Játék-darabban, e’képpen annak-is eleje vétethetnék.”[2] A reformkori országgyűlések színházi vitáiban is többször felmerül a színház nevelő, a nemzeti karakter kialakításában betöltött funkciója. Például egy 1826-os felszólalásban ezt olvashatjuk: „…meggyőződés van arról, hogy a jádzószínnek béfolyása van a nemzetiségre és a magyar nyelvre…”; egy 1840-es ülés alkalmával elhangzó beszéd szerint pedig: „Aki akarja, hogy Pesten a magyar nyelv és a nemzetiség elterjesztessék, annak egyszersmind akarnia kell, hogy ugyanazon városban a magyar színház fenntartassék. Ezen axióma igazságát csak az tagadhatná, ki a színház nagy befolyását a mívelődésre s nyelvre kétségbe hozná.”[3]

Az Alkotványban csak utalásszerűen előforduló „sértégetések” a Honművész 1839-ben megjelent, A paródiázás budapesti magyar színpadunkon című írásában már konkrétan az idegenek, a más nemzetiségűek negatív előjelű reprezentációjára vonatkoztatva fordul elő: „Szabad-e vagy kell-e erkölcsi vagy egyéb bármiféle tekintetben is egyes személyeinket, hatóságokat, sőt országunkban lakó s nem magyar nyelvet beszélő nemzetet is színpadunkon paródiázni, s ezáltal őket a közvélemény előtt kisebbíteni, közkaczaj s gúnybeszéd tárgyává tenni vagy éppen becsületöket csonkítani, ellene a közönséget, kivált a fogékony s heves keblű fiatalságot lázítani – ez oly kérdés, melynek megfejtése a legközönségesebb míveltségű embernek sem kerül fáradtságába, ha megfontolja, hogy leginkább a színpadi szavak azok, melyek mélyen hatnak a szívre és észre; melyek pártok keletkezését, szenvedélyes zajgásokat, nemtelen versenygéseket, egyenetlenséget, s gyakran más szomorú kicsapongásokat is gerjesztenek.”[4]

Dolgozatom tárgya — az idegen megjelenítésének színpadi módozatai — olyan művek vizsgálatát feltételezi, amelyekben az idegennek cselekvő szerep jut, mint például az intrikus szerepköre Dugonics drámáiban. Ugyanígy vizsgálat tárgyát képezik az olyan tipizált alakok, mint például a zsidó figurája. Egy ilyen tárgyú kutatás során nem a reprezentáció autentikusságának vagy inautentikusságának kérdését kell megválaszolnunk, hiszen — ahogyan Heller Ágnes fogalmaz — „nemcsak másokhoz, hanem – gyakran – önmagunkhoz is előregyártott sztereotípiákkal közelítünk. Az önmagunkról alkotott előzetes ítéletünk éppoly gyakran torzulhat előítéletté, mint a heteroreprezentáció esetében.”[5] Célom a korban élő nemzetkarakterológiai jellegű írásokban, politikai írásokban, országleírásokban, lexikonokban, folklórszövegekben rögzített sztereotipikus képzeteknek és a drámaszövegek idegen-ábrázolásainak összevetése, a fellelhető kapcsolatok kimutatása. Az elemzésre választott játékdarabokban kun, szlovák, oláh, német, zsidó, bolgár és görög „idegenek” jelennek meg.

A sztereotípia a szociálpszichológia egyik fogalma, jelentése: „egyoldalú, leegyszerűsített, sematikus kép egy adott jelenségről.”[6] A dolgozatom tárgyát képező nemzeti-etnikai sztereotípiákat a szakirodalom a sztereotípia prototípusaként nevezi meg. Két változata (az auto- és heterosztereotípiák) nem feltétlenül független egymástól, hiszen a másokról alkotott kép „mindig kölcsönösséget tartalmaz: a többség jellemképét a kisebbségről, és azét a vele szemben álló többségről.”[7] Megváltoztatásuk nehéz, mivel lényegében érzelmi indíttatásúak,[8] ezért azt mondhatjuk, hogy a „sztereotípiák élettartamát évszázadokban mérik.”[9] A sztereotipikus képzetek hosszú élettartamára jó példa a XVIII. század elején keletkezett ún. stájer néptábla, amelynek értékítéleteit későbbi művekben is megtaláljuk. A néptábla szerint például a francia könnyelmű, kegyes és beszédes[10], a Révai Lexikonban a franciák címszónál a következőket olvashatjuk: (a déli fajtát) a „kedélyi és értelmi élénkség, az élénk beszéd, taglejtés, a minden új iránt való érdeklődés, a hízelgés, barátkozás, a lobbanó lelkesedés, vígság, dicsekvés, találékonyság” jellemzi.

A sztereotípiák hosszú élettartamának okát hagyományozódásuk módjában is kereshetjük, ugyanis elsajátításuk nem tapasztalati úton, hanem a nevelés, a szocializáció és a közvélemény közvetítésével megy végbe.[11] Erről a folyamatról Széchenyinél is olvashatunk: „…tótnak, németnek ’sat. apárul fiúra átszállt bizony már igen rossz szagú ereklyeként csak azt pengetik fülébe, csak azt törik meg nem szünőleg orra alá, hogy a’ tót nem ember […] a’ svábot elijesztő vázként már a’ gyermeki velőbe csepegtetik be mint valami felette ocsmányt…”[12]

A sztereotípiák létrejöttében különböző szerepe van a szociális (szomszédsági, házassági kapcsolat, munkakapcsolat), gazdasági, kulturális, jogi, politikai és katonai tényezőknek. Például a 18-19. századi magyarságképet — állapítja meg Pomogáts Béla — „mégsem csupán a magyarság valóságos civilizációs viszonyai szabták meg, hanem a jól szervezett császári propaganda is, amely a magyar népet és a nemességet született rebellisnek tekintette, és szívesen elevenítette fel a régi időkből megmaradt sztereotípiákat, amelyek a magyarokat megbízhatatlan és elvadult lázadóknak állították be”.[13] (Ld. az ún. stájer néptáblán a magyarok jellemzését: hűtlen, áruló, a zendülést szereti, lázadó és kard által hal meg.)

A másokról alkotott képek, az idegenképek csakúgy, mint az énképek a téma egyik kutatója szerint arra is módot nyújtottak, hogy egy nép értékét és rangját más népekével összehasonlítsák, és így meghatározzák helyét a népek hierarchiájában.[14] Például Rónay Jácint XIX. századi nemzetkarakterológiájában, a Jellemismében[15] a nemzetek sorrendjében első helyen az angol nemzet áll, akárcsak Széchényi István politikai írásaiban.

A XVIII-XIX. század fordulójának magyar játékdarabjai közül elsőként Dugonics András két drámájában, a Kun László és a Bátori Mária címűben vizsgálom meg az idegen szereplőket. Mindkét mű magyarítás, Dugonics meglévő színpadi történetet írt át magyar helyszínekre, szereplőkre, történelmi korokra. Az ármánykodók, intrikusok Dugonics regényeiben, illetve ezek színpadi változataiban mindig idegenek. Szörényi László megfogalmazásával a szerző „tüzes német- és szlávellenessége”[16] több művéből is kiolvasható. A négy Jeles történet közül Az arany perecekben és a Toldi Miklósban szász, a Kun Lászlóban kun nemzetiségű az intrikus, a Bátori Máriában pedig szlovák és román.

A Kun László (1794) című „szomorú történet” intrikusa a király komornyikja, Kun Tulon, akinek nemzetiségi hovatartozását már a neve érzékelteti. Jellemzését így végzi el a szerző: „…ifjúságától fogva mindenkor tele húzta magát, valamint a nadály, minden feslettséggel”, „gonosz erkölcsű” és „istentelen”. Hasonlóan romlott erkölcsű Tulon íjásza, Kun Uzúr, aki szintén a Kunságban született, és „azon nyavalások undok természetét követte, kik teljes életjekben szűntelen a levet csapják és két udvarnak ebeivé változnak.” De kun nemzetiségű — és emiatt Tulon segítője — László anyja is. Tulon cselszövése abban áll, hogy mint kerítő a királyt a szép kun asszonyokhoz „czövekeli”, így terelve el a király figyelmét a kormányzásról.

Még egy fontos szereppel felruházott idegenje van a darabnak, Mize nádorispán, aki — mint a dráma magyarázó jellegű, narratív részeinek egyikéből megtudjuk — „eredetére nézve, ennekelőtte szerecsen vala; de a keresztény hitre térvén, az országnak (főképpen a sónak elszélyesztésében) fiatal korában sokat szolgálván, úgyannyira megtetszett Lászlónak, hogy őtet a magyarországi legnagyobb hivatalra fel is emelte.” Az asszimiláció legfontosabb tényezőjének tehát Dugonics a vallást nevezi meg. De természetesen hasonló fontossággal bír a nyelvi tényező is: Mize idegenségét beszéde nem árulja el. Ez a magyarrá lett szerecsen nevezi meg a magyarok és kunok alapvető tulajdonságbeli különbségét a Tulonnal folytatott beszélgetése közben:

Mire hűtöd a szádat? Te vagy azon gyalázatos kerítő, igen is. Ezt nem tennéd, ha igaz magyar vólnál. De kun létedre is kerítő-kanyarító ne légy, mert ennek zsírja torkodra forrhatik.

Mize esete mellett az asszimilációs folyamatra egy másik példát is találunk a műben: a királyt és általa az egész országot a kunná válás veszélye fenyegeti. Mindezt már a névvel — Kun László — sejteti a szerző, de e folyamat külső jegyeit is bemutatja: László a kunok szokása szerint „megeresztette szakállát és fején három üstökre vette haját. Megengedte, sőt megparancsolta a kun-sapkát is, hogy a magyarok hordozzák.” Ezeknek a külső jegyeknek a kunok jellemző tulajdonságaiként való bemutatása témánk szempontjából különösen fontosnak bizonyul, ugyanis — ahogyan W. Allport megállapítja — az észlelés számára felfogható különbségeknek alapvető jelentőségük van a saját csoport és az idegen csoportok közötti megkülönböztetésben.[17] Allport a különbségek több típusát is megnevezi: bőrszín, arcvonások, gesztusok, jellemző arckifejezés, beszéd vagy akcentus, öltözet, viselkedésmód, vallási szokások, étkezési szokások, nevek, lakóhely, mesterségi jelzések (pl. egyenruhák).[18] Ezek közül a Kun László idegenjeinek ábrázolásában a nevet, az öltözetet (ld. kunsüveg) és olyan külső jegyeket találunk, mint a szakáll és a hajviselet.

A Jeles történetek drámái közül a Bátori Máriában (1794) valóságos hierarchiáját találjuk a nem-magyar intrikusoknak. Árvai tárnokmesterről a szerzői magyarázatból kiderül, hogy „Ennek előtte Oravecznek nevezték. De minek-utánna vármegyéjéből Kecskemétre érkezett, ott a’ Magyar nyelvet megtanúlta, ’s nevét-is meg-változtatta”. Árvai példájában Dugonics már a nyelvre és névre mint az asszimiláció fő jegyeire helyezi a hangsúlyt. De ha a két mű magyarrá lett idegenjét — Mizét és Árvait — összehasonlítjuk, jellemükben lényeges különbséget fedezhetünk fel: Mize a Kun László ugyanolyan jóságos, emberséges, pozitív szereplője, mint a magyar szereplők mindegyike, ezzel szemben Árvait így jellemzi a szerző: „Csak éppen a’ Gyilkosságra nem vólt hajlandó, másként minden gonoszságokkal csordultik tele húzta bögyét.” Ezért István herceg „ha valamin rajta kapta, őtet a’ magyar emberségre meg-is-tanította.” Ez a kölcsönös gyűlölet a kiváltója a herceg és titkos felesége, Bátori Mária elleni cselszövésnek. Hasonlóan negatív idegen szereplő Kálmán titoknoka, a szlovák Szepelik, akiről azt is megtudjuk, hogy Árvainak „attya-fia távolról”. Szepelik neve szintén utal nemzetiségére.

Nem-magyar szereplője a drámának még Gyiloki, aki „Oláh-ország széliről” érkezett az udvarba. Neve nem utal nemzetiségére, de beszélő név: ő az, aki elvállalja és végrehajtja Mária meggyilkolását. Gyiloki román volta valójában csak a szerző jegyzeteiből derül ki, ezért — ahogyan Kerényi Ferenc megállapítja — a nézők számára Gyiloki nem románként, tehát nem negatív nemzetkarakter hordozójaként jelent meg.[19] Annak ellenére, hogy a román („oláh”) szereplők színpadi megjelenése a XIX. század elejére tehető, Gyiloki alakjában felismerhetjük a korban elterjedt „oláh” sztereotípiájának néhány jegyét. Például az első magyar nyelvű lexikon, a Közhasznú Esméretek Tára szerint az oláhokat született vadságuk jellemzi.[20] Gyiloki vérszomja valóban elrettentő: nemcsak Máriát szúrja le hidegvérrel, hanem — ha Árvai meg nem akadályozza — Mária és István közös gyermekeit is kivégezné.

Dugonics András életművénél maradva, a továbbiakban olyan drámákat fogok megvizsgálni, amelyek Dugonics-regények színpadra alkalmazott változatai. Az arany peretzek színpadi változatának szerzője Endrődy János, az Etelka átdolgozója pedig Soós Márton. A két átdolgozás 1792-ben nyomtatásban is megjelent.

Az arany peretzek intrikusa ezúttal szász, Shelmajer, a fejedelem titkosa (tanácsosa). Jelleméről, tetteiről már beszélő neve árulkodik: a Schelm előtag jelentése gazember, a Meier szóé kasznár, együttes jelentése ’Gazságintéző’.[21] Shelmajer cselszövésének áldozata az ártatlan Matskási, valamint az apját megmenteni akaró Julianna. Tömör jellemzését Gyárfás végzi el, amikor bátyját, Akós fejedelmet így figyelmezteti:

Tsudálom hogy négy lábú rókát keresel ezen erdőben, holott két lábút, a’ Schelmajert neveled udvarodban.

A darab másik ármánykodója a zsidó szereplő, Náthán. Neve már utal nemzetiségére, tevékenysége sem lehet más, mint a kereskedés, alkudozás: a fejedelem-kisasszony megbízásából lovakat vásárol; az arany pereceket valódi értéküknél alacsonyabb áron akarja megvásárolni hosszas alkudozás árán.

Görög Veronika a magyar folklór zsidó képét tanulmányozva állapítja meg, hogy a csalás a népi tudatban majdnem automatikusan együtt jár a kereskedői tevékenységgel, ami nem számít munkának.[22] Ez a jelenség zsidókról szóló szólásokkal jól példázható: „Eb a’ zsidó kereskedés nélkűl.” „Csal, mint a’ Zsidó.” „Ritka Zsidó csalás nélkűl.”[23] De az országleírásokban, lexikonokban is hasonló képet találunk: „Laknak, futnak, kereskednek az egész Országban, a bánya városokat kivévén, mellyektől el vannak tiltva.”[24] „A’ ’Sidók a’ dologtól, kiváltképpen pedig a’ nagyobb erővel járó ’s huzamos munkáktól, mint a’ millyen a’ többek közt a’ szántás vetés, irtóznak; legfőbb kereset módjok a […] gyapjúval és gabonával való kereskedés, pénz váltás, a’ szegényebbeknek a’ Városokban és Falukban házról házra való kereskedés, ótska ruha bévásárlás, adás ’s vevés…”[25] „Természeti fortélyosságokban ’s kereskedői ügyességekben […] oly vagyont birtak, melly nekik mindenütt bemenetet és előhaladást szerze…”[26]

A zsidók negatív megítélése vallási előítéletekre is visszavezethető: a zsidóság mint Krisztus haláláért felelős nép képét az egyház is éltette. (Görög Veronika az egyházatyák zsidóellenes beszédeit nevezi meg az antijudista tanítás egy példájaként.[27]) A zsidók vallási státusáról szólnak a következő folklórszövegek: „Három Görög, három Török, három Zsidó kilenc Pogány.”, „Hitetlen, mint a Zsidó.”[28] Ezt a zsidóképet megtaláljuk Endrődy drámájában is, az ötödik felvonásban Gyárfás, a fejedelem remetévé lett bátyja így jellemzi Náthánt:

Hanák Péter szerint az idegen leghamarabb nem az alkatról és az öltözetről, hanem a beszédről ismerhető fel.[29] Náthánt ilyen módon is jellemzi a szerző, beszédében nemcsak nyelvhelyességi, hanem ejtésbeli sajátosságokat fedezhetünk fel: zöngés-zöngétlen hangzók felcserélése (igen~iken, kedves~ketfes, ember~emper), a legtöbb mássalhangzó h-val történő ejtése. Az alábbiakban Náthánt idézem:

„Ama’ Julius Urfi iken ketfes emper meg-lehet a’ Fejedelem Kisasszonynál, nem gyözte őtet meg-ditsérni, sőtt az ő számára akár hol venni-is négy erdéli paripákat kell nekem megszerezni, és pedig jó hátosokat…” (Harmadik felvonás)

„Igen-is Khegyelmes Fejedelem, ezeket akartha a’ tolvaj nékhem az erdőben eladni, de én lopott jószágnak lenni meg-ösmérvén, mivel bhötsűletes Zsidó vagyok, meg-nem-vettem.” (Ötödik felvonás)

Az Etelka dramatizált változatának idegen szereplője egy újabb intrikus, a bolgár nemztiségű Zalánfi. Segítője ebben a darabban kivételesen egy magyar vezér, Gyula, aki Zalánfit vélt leánya férjének szeretné, mivel ez nagy Főldes Úr, a’ Duna és Tisza közet bírja, és meg-is magyarosodott. A szerző jegyzeteiben a bolgár-magyar történelmi kapcsolatokról olvashatunk: „A’ Bolgárok mind Ásiában a’ Volga vize mellett, az úgy nevezett Nagy Bulgár Országban, mind pedig Europában szomszédjai, vagy többnyire alattak valói voltanak hajdani Magyarainknak, és éppen nem egy vérből származtanak.”

Az etnikai nemzettudat ebben a műben a vegyes házasság elutasításában fogalmazódik meg:

De mi köze egy Bolgárnak egy Magyar Kis-Asszonnyal? Egy Országából ki- fityentett koldusnak, ezen országló Szűzzel?

Következő példám már XIX. századi mű, Andrád Elek Hóra-világ (1823) című drámája.[30] „Erdélyben, az Abrudbányai Havasokon, az Oláhok’ tanyájokon” játszódó darab „oláh” szereplőin a nemzetkarakter több jegyét is vizsgálhatjuk. A három vezér (Hóra, Kloska és Krisán) valóban román neve mellett olyan azonosíthatatlan neveket találunk, mint Lepedus, Beluse, Ucsinka, akik esetében — Kerényi Ferenc megállapítása szerint — valószínűleg az irodalmi névadás esete áll fenn.[31]

Az idegen egyik megkülönböztető jegye a darabban a viselet. Az első felvonásban Krisztina álruhában jelenik meg apja előtt, akit a lázadók fogva tartanak, és csak akkor szabadulhat meg, ha leányát férjhez adja a „pórzaj fejéhez”, Hórához. Balia, az apa nászruhának véli a számára ismeretlen, valószínűleg gazdagon díszített „Bojérruhát”:

Ez idegen öltözetben nem lyánt, hanem férfit ábrázolok. Ez Oláhországi Bojérruha szerint készült köntös, mellyet azért vettem magamra, hogy ebben mint a’ Bojéroknak Hórához küldött követje, úgy adván-ki magam’, éltedről bizonyost tudhassak kikémlelni.

A valódi nászöltözet leírása — amelyben Krisztina meg is jelenik az utolsó felvonásban — Evuczének, Kloska hitvesének szájából hangzik el:

Midőn majd te arannyal kivarrott nászingben engem’ Sógornédnak nevezendesz. Mellyeden gazdag medály és nyakadon nehéz Császári pénzek fognak ragyoglani…

A vezérek beszédeiben a dologtalanság, henyélés mint erény fogalmazódik meg, ezért úgy tűnik, mintha a felkelés elsődleges célja is a „mindenféle izzasztó mesterségek” beszüntetése volna. Az első felvonásban Kloska így szól a lázadókhoz:

Fiaim! a’ mi czélunk szent. Tudjátok, hogy Isten az Oláhokat nem teremtette dolgozni; ezért mí ez háborúnk által a’ dolgot elakarjuk kerűlni…

Hóra is hasonló biztatással fordul a néphez a harc előtt az utolsó felvonásban:

Erdélyben mindenféle izzasztó mesterségeket eltörűlendek, ‘s fel-állítom, hogy mindenki gond nélkűl, henyélve élhessen.

A XIX. századi karakterológiákban ez a tulajdonság természetesen nem „oláh” erényként jelenik meg: az oláhok „minden munkát ’s házi gondot a’ nálloknál hasonlithatatlanúl szorgalmatosabb és jobb indulatú feleségeikre biznak, magok pedig a’ Sidóknál pálinkáznak.”[32]

Az „oláh” nemzetkarakterhez szorosan hozzátartozik a babona és a hiedelem. Lassú István például az ausztriai birodalom népei közül az „oláhokat” nevezi meg a legnagyobb mértékben babonásnak.[33] A románok babonás hiedelmeire konkrét példákat találunk a Hóra-világban. Az alábbi a negyedik felvonásban hangzik el :

…eggy csóka repűlt-el épen, és egyedűl a’ nap felől. Kloska, mit jelent ez?

Azon drámák sorában, amelyekben nem-magyar nemzetiségű szereplők is megjelennek, Nagy Imre fontos állomásnak tekinti Kisfaludy Károly Ilkáját (1819), mivel, szerinte a „nem magyar moralitás feltételezésén túl Kisfaludy itt más nemzethez tartozók hazaszeretetének erkölcsi elismeréséig jut el.”[34]

A darab idegen szereplői görög nemzetiségűek, közülük cselekvő szerep a nándorfehérvári görög vezérnek, Niketasnak és nevelt fiának, Alexisnek jut. A görögök „hívtelensége”, az „esküvéssel kötött békesség” megszegése kényszeríti a magyarokat háborúra. A görögök még saját hazájuk iránt is hűtlenek lettek, derül ki Niketas jellemzéséből a harmadik felvonásban:

A hajdani és mostani görögök közötti különbség központi gondolata a korban keletkezett karakterológiáknak is: „A’ Görögök, ama régi dicső Görögöknek méltatlan maradékai, egészen el ütöttek Eleiktől, hamissak, alacsony lelküek, buták, és szemtelenek.”[35]

A görögök táborában azonban egy nemes lelkű ifjút is találunk Alexis személyében. Ilka iránt érzett reménytelen szerelme ellenére (Ilka ugyanis Bors-Gyulát szereti), ő nem a bosszún — mint Niketas —, hanem a leány megmentésének, fogságából való szabadulásának ügyén fáradozik. Az első felvonásban Ilka a következőket mondja Alexisről:

Nagyon fontos gondolatai ezek a drámának: az idegen, a másik ember értékeinek felismerését és nyílt megvallását az eddig tárgyalt művekben nem találhattuk meg.

[1]Az első levélből idézek: „A’ Theátromnak szükséges vólta nyilván való, mert azon kívűl, hogy az által a nyelv palléroztatik, kellemetessé tétetik, és terjesztetik, még azt a’ hasznot-is hajtja, hogy a’ Nemzeti Karaktert maradandóvá tészi, és szeliditi.” In: Endrődy János: A’ Magyar Játék-szín. Pesten, 1793.

[2]Endrődy János: i. m.

[3]Reformkori országgyűlések színházi vitái (1825-1848). S. a. r. Bényei Miklós. H. n., 1985, 24 és 122.

[4]Tollharcok. Irodalmi és színházi viták 1830-1847. Szerk. Szalai Anna. Budapest, 1981, 376.

[5]Heller Ágnes: Az idegen. New York – Budapest – Jeruzsálem, 1997, 48. Heller Ágnes példája Shakespeare drámái, az ő esetében ugyanis „sem a zsidó, sem a mór alakjának hitelességét nem kérdőjelezték meg azon az alapon, hogy mind a zsidó, mind a mór figuráját egy fehér protestáns angol alkotta meg, ráadásul etnikai csoportjuk tipikus képviselőinek láttatta őket (noha természetesen nem voltak azok). Senki sem kérdezte, hogy Shakespeare-nek, aki ilyen értelemben egyetlen zsidót vagy mórt sem ismert, jogában állt-e egyéneket a csoportjuk szokásainak és viselkedésének tipikus képviselőiként ábrázolni. De egy ideje ezek a kérdések mégis felbukkannak.”

[6]Görög Veronika: A zsidó a magyar folklórban. Adalékok az etnikai sztereotípiák tanulmányozásához. In: Múlt és Jövő, 1991/ 4.

[7]Hanák Péter: A másokról alkotott kép. In: Uő: A Kert és a Műhely. Budapest, 1999, 74.

[8]Uő.

[9]Csepeli György: A magyarok mint mások. In: „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? Szerk. Olasz Sándor. Szeged, 2000, 154.

[10]Az Európában található népek és tulajdonságaik rövid leírása. In: História 1987/ 1, 17.

[11]Arnold Suppan: Osztrákok és magyarok egymásról. Történelemképek és nemzeti sztereotípiák. In: Világosság, 1989/ 8-9.

[12]Széchenyi István: A Kelet népe. Budapest, 1925, 251.

[13]Pomogáts Béla: Magyarország arca. In: „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? Szerk. Olasz Sándor. Szeged, 2000, 139-140.

[14]Werner Philipp: Az orosz medve nyomában. In: História 1987/ 1.

[15]Rónay Jácint: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból. In: Nemzetkarakterológiák. Szerk. Hunyady György. Budapest, 2001, 51-224.

[16]Szörényi László: Dugonics András. In: Uő: Memoria Hungarorum. Budapest, 1996, 122.

[17]Gordon W. Allport: Az előítélet. Bp., 1999, 176-177.

[18]Uo.

[19]Kerényi Ferenc: Románok a régi magyar színpadon. In: Europa 3. Annales. Budapest, ELTE Román Filológiai Tanszék, 1998, 12.

[20]Közhasznú Esméretek Tára. A’ Conversations-Lexikon szerént Magyarországra alkalmaztatva. 1-12. Pesten, 1831-34, VII/ 371-372.

[21]Szörényi László: i. m., 120.

[22]Görög Veronika: i. m.

[23]Dugonics András: Példa beszédek és jeles mondások. Szeged, 1820.

[24]Magda Pál: Magyar Országnak és a’ határ őrző katonaság vidékeinek leg újabb statistikai és geográphiai leírása. Pesten, 1819, 71.

[25]Lassú István: Az ausztriai birodalomnak statistikai, geographiai, és históriai leirása. Második kiadás, Pesten, 1833.

[26]Közhasznú Esméretek Tára XII/ 482.

[27]Görög Veronika: i. m.

[28]Dugonics András: i. m.

[29]Hanák Péter: i. m., 70.

[30]Hóra-világ. Érzékeny-játék négy felvonásban. Szerzette Andrád Elek. Némelly javitásokkal közre bocsátotta Ponori Thewrewk József. Pesten, 1823.

[31]Kerényi Ferenc: i. m., 19.

[32]Lassú István: i. m.

[33]Uo.

[34]Nagy Imre: Nemzet és egyéniség (Drámairodalmunk az 1810-es években: a hazafiság drámái). Bp., 1993, 76.

[35]Kis Pál: Rövid Földírás a’ leg ujabb polgári változások szerént Tanuló Ifjak’ számára. Bécsben, 1818, 201.