Tar Gabriella-Nóra

“…hallám pengetni egy szinészi oskola felállítását…”

Színész- és balettiskolák a 18. és 19. századi Erdélyben

            Prológus

Tanulmányunkban a 18. és 19. századi erdélyi “színitanoda” jelenségét vizsgáljuk.  Konkrét erdélyi kezdeményezéseket veszünk számba, illetve korabeli, elméleti jellegű írásokat vizsgálunk.

Az erdélyi színitanoda felállításának kezdeményezésében a korszak nyugat-európai példái minden bizonnyal közre játszottak. Jean George Noverre, Johann Heinrich Friedrich Müller, Peter Legrand, Friedrich Horschelt, stb. iskolái beleillenek a korszak azon reformpedagógiai törekvéseibe, amelyeket a “Theaterpflanzschule” vagy “Theater-Philantropin” divatos fogalmai fémjeleztek, viszont nem mentesek a korabeli gyermekszínjátszás pénzügyi természetű spekulációitól sem.

A színitanoda gondolatának első erdélyi fóruma a szebeni Theatral Wochenblatt volt 1778-ban. Jóval későbbi színházi zsebkönyvek szövegei, illetve az 1841–43-as erdélyi országgyűlés köré rendeződő színházi viták is arról tanúskodnak, hogy a korai problémafelvetés ellenére “egy szinészi oskola felállítása” Erdélyben még sokáig váratott magára.

A gyakorlati megvalósítások között sajátos helyet foglalnak el az 1819-ben alapított kolozsvári zenekonzervatórium, amelynek támogatói és tanárai között Dérynét is ott találjuk, illetve Havi Mihály, kolozsvári színházigazgató 1844-es balettiskolája.

Úgy gondoljuk, hogy erdélyi színésztanodáink, amelyek az iskolai és a hivatásos színjátszás határmezsgyéjén jelentkeztek, az állandó színházért folytatott harcban kimondatlanul is a színházi kontinuitás biztosítékait jelentették.

A színész(et) európai iskolái

A bécsi Hoftheater igazgatósága "színházi tánciskoláját" 1771-ben hozta létre.[1] Ez a balettiskola a hazai táncosutánpótlást kívánta biztosítani. Működését a tanoda Jean George Noverre, a francia származású balettmester felügyelete alatt kezdte meg, s kezdetben tizenhat tanulóval (nyolc kislány és ugyanannyi kisfiú) rendelkezett.[2] A növendékeket Frühmann és Heloin balettmesterek naponta oktatták, nekik és Matthias Hofer hegedüsnek az igazgatóság a tanítást külön megfizette[3] A balettiskolásokat Noverre elsősorban felnőtt előadásokban hasznosította, de önálló gyermekbaletteket is komponált számukra.

1772-ben Heloint Simonet, Hofert Seve váltotta fel a tanításban. Ugyanebben az évben az igazgatóság egyes gyermekeknek már gázsit is biztosított.[4] Az iskola legtehetségesebb tanítványa az a kis Marguerite Delphin volt, akinek eszterházi vendégjátékát Bessenyei György is látta és verset írt róla[5]. 1773-ban a  tanoda növendékeinek száma már huszonnégyre gyarapodott, ebből tíz volt kislány, tizennégy kisfiú.

Az európai színésziskolák sorában időrendben a mannheimi színitanoda következik. Az intézmény valószínűleg már 1776-ban működött, élén egy Lorenz nevű színész állt.[6] Növendékeinek száma tizenkettő volt (nyolc lány, négy fiú), a tizenöt-tizenhat év körüli gyermekek eredetileg a színház tánccsoportjához tartoztak, akiket gróf Portia színházi intendáns választott ki a későbbi színházi pályára való tudatos készülésre.[7] A tanoda - elméleti, illetve gyakorlati  orientációja révén - a mannheimi színház művészutánpótlását volt hivatott kinevelni.

A noverre-i tanoda mellett a korszaknak egy későbbi bécsi kezdeményezéséről is tudomásunk van. J.H.F. Müller bécsi színész 1779-ben alapított színitanodát, amelynek történetéről később életrajzában emlékezik meg.[8] Maga az ötlet tulajdonképpen Lessingtől származott, ő hívta fel Müller figyelmét a mannheimi iskolára is. A színész mannheimi útját követően magának II. Józsefnek számolt be tapasztalatairól, aki Müllert egy hasonló bécsi intézmény tervének kidolgozásával bízta meg.[9]

Tervében ez utóbbi a tanoda szükségességét mindenekelőtt az átlagszínész műveletlenségével indokolja, nem elhanyagolandó az sem, hogy szegény szülők gyermekei számára egy ilyen létesítmény egyben biztos jövőt kínál[10]. Az iskola a színpadi képzés mellett növendékeinek általános műveltséget kívánt biztosítani. Tanári karként így Müller a következő személyzetet jelölte meg tervében: egy vallástanár; egy tudós férfiú az  elméleti órák megtartására, a levelezés bonyolítására, a könyvtár kezelésére, illetve a fiúnövendékek erkölcsi felügyeletére (kisegítővel); egy nevelőnő a  női munkák megtanítására, illetve a lányok felvigyázására (kisegítővel); egy táncmester; egy jóhírű és megbecsült színész a próbák vezetésére.[11] Ugyanakkor javasolja, hogy működési költségeit az iskola nyilvános szereplésekkel teremtse elő.

Az intézmény 1779. július 15-én kezdte meg színpadi működését a "Zermes und Mirabella" című előadással. Mivel időközben a császár érdeklődése az ügy iránt lankadni kezdett, a színésziskolát Müller végül saját költségén hozta létre.[12] A sikerek ellenére azonban 1780-ban a színész prológusban kénytelen bejelenteni a publikumnak a tanoda megszünését.[13] A közönség gyűjtést indít, II. József az intézményt a nemzeti színházzal egyesíti, de betiltja a baletteket, amelyek a gyermektársulat fő atrakcióját jelentették. A mülleri színésziskola végül 1782. február 8-án a "Hamlet" bemutatójával fejezte be működését. [14]

1783-ban Münchenben Peter Legrand balettmester alapított tánciskolát.[15] Az iskola harmincnégy növendékkel rendelkezett, Legrand komoly szerepeket oktatott, egy Le Fevre nevű táncmester a pantomimeket tanította be.[16] A gyermekelőadók számára külön baletteket írtak.

Friedrich Horschelt balettmester táncórái, mellyekkel a művészt a Theater an der Wien igazgatósága bízta meg, egy nagysikerű gyermekelőadást követően 1814-ben valóságos gyermekszínházzá nőtték ki magukat. Horschelt nevét az 1810-es években tulajdonképpen egy magyarországi vendégszereplés tette ismertté, amikor a művész Esterházy Pál herceg kismartoni esküvői ünnepségén néhány alkalmi gyermektáncot rendezett színre.[17] 1814-ben Horschelt gróf Pálffy védenceként került a bécsi színházhoz, ahol alig  két év alatt főrendezővé és első táncmesterré lépett elő.[18] Szakmai sikerét elsősorban az általa rendezett gyermekbalettek biztosították. Növendékei rendszeresen színre léptek, 1816-tól a mester szerződésben vállalta évente három új gyermekdarab megrendezését.[19] Erkölcstelen afférok miatt azonban I. Ferenc császár 1819-ben betiltotta a horschelti gyermekbalettet; maga a táncmester 1821-ben végleg elhagyta Bécset.[20]

            A szinitanoda erdélyi elmélete és gyakorlata

            Erdélyben a szebeni Theatral Wochenblatt vetette fel először a színésziskola gondolatát 1778-ban.[21] A színházi hírlap negyedik száma "Warum giebts wenig gute Schauspieler?" (Miért létezik kevés jó színész?) című cikkében foglalkozik a kérdéssel. A cikkíró a minőségtelen színházművészetet a kellő felkészülés hiányából vezeti le, a helyzet javítására színésziskolák létrehozását ajánlja: "Es könnten Schulen für das Theater errichtet werden. Hat doch der Schuster seine Unterweisung, warum nicht auch der Schauspieler?”[22] Nem véletlenül cseng egybe a színészi képzetlenség mint a tanodaalapítás indoka J.H.F. Müller korábban ismertetett tervének érveivel, a  színpadi előadók tanulatlansága a korszakban valóban általános problémát jelentett.

Tovább olvasva az írást: A színésznövendékek számára ezek az iskolák a szükséges elméleti ismeretek elsajátítása mellett gyakorlati tapasztalatot tennének lehetõvé: "Man denke sich einen jungen Menschen, (…), der zu seinem natürlichen Fähigkeiten auch Kenntnisse der schönen Wissenschaften und der mit der Bühne verknüpften Künste gesammlet… Er wende nunmehro einige Zeit dazu an, seine Lehrsätze und Erfahrungen mit dem Spiel berühmter Künstler auf National Bühnen zu vergleichen, und wird es ihm dann wohl fehlen durch Fleiß und Übung den Ruhm eines Künstlers zu erwerben?”[23]

A gondolatmenet világos: a színésznövendékeknek mindenekelõtt természetes adottsággal kell rendelkezniük a színházi pályára. Ezt a veleszületett tehetséget képzés révén a széptudományokról, illetve szépmûvészetekrõl való elméleti ismereteknek kell kiegészíteniük. A gyakorlati tapasztalatokat a nagy mûvészek játékának megismerésére fordított tanulmányutak mélyítik tovább. Az elképzelés nem egy pontja majd egy évvel később a Müller-féle bécsi színésziskola létrehozásának tervében is fellelhető. Nem elhanyagolandó az sem, hogy cikkírónk a színészképzésben az utaztatásnak kiemelt szerepet szán. Csaknem egy évtizeddel később ezzel analóg elképzelés szólal meg a Hadi és Más Nevezetes Történetek lapjain is az állandó magyar színtársulatok ügyében: [cél] “a taníttatás és útaztatás által olly alkalmatos iffjú Magyar Személlyeket készittetni, kikből jövendőre rendes Jádzók válhatnának a Hazában.”[24]

A korai hazai problémafelvetés ellenére egy erdélyi színész- vagy balettiskola az itthoni színházi viszonyok között sokáig nem jöhetett létre. A Theatral Wochenblatt különben sem a konkrét erdélyi viszonyokra reflektálva fogalmazta meg felhívását, hanem a színésztársadalom áldatlan viszonyairól általában elmélkedett. Úgy gondoljuk azonban, hogy a erdélyi színjátszás mélyrétegeiben a színésszé nevelésnek mégiscsak létezett már az 1770-es években is egy sajátos fóruma, mégha ez nem is intézményként fejtette ki mûködését. Amikor a színészetre való tudatos készülést színésziskolák még nem tették lehetõvé, a felnõtt társulatok keretében történõ gyermekkori fellépések kétségtelenül iskolázó funkcióval is rendelkeztek.

Felnőtt társulatokban működő gyermekszínjátszókat az erdélyi források (színházi zsebkönyvek és színlapok)  már az 1770-es években számon tartanak. Maga a Theatral Wochenblatt is rögzített ilyen jellegű adatokat a lapjain megjelenő társulati névsorban. A három megnevezett gyermekszínész közül csupán Franz Rathky neve mellett találunk azonban a  gyermeki szerepkörre vonatkozó megjegyzést: e szerint a kis színész apródokat és kezdő szerepeket alakított.[25] Véleményünk szerint a névsor "Anfängerrollen" kitétele a gyermekkori szereplést előiskola jellegében ragadja meg, a gyermekelőadó további életpályájának jól meghatározott voltát körvonalazza. Folytatva a gondolatmenetet: Az, aki gyermekként színre lépett, a valamivel később divatozó színházi zsebkönyvekben helyet kapott a társulati névsorban.[26] Tehát a korabeli gondolkodás "Thália növendékeit" a felnőtt színészekkel együtt "társulati személyzetként" tartotta számon, akik a gyermekkori színpadi gyakorlatot követően később nemegyszer felnőttként is színészetre adták magukat. Különösen kézenfekvő volt ez a folyamat, ha a gyermekelőadó egyben színészek gyermeke volt, az erdélyi gyermekszínészek zöme éppen közülük került ki.[27]

Megjegyzendõ persze, hogy a gyermekek szerepe elsõsorban a mozgás, mintsem a szöveg szintjén valósult meg, mégha a gyermekkori fellépések néhány szavas szerepkét is implikálhattak. A korabeli színházi kritika figyelmét sem kerülte el egyes gyermekszínészek tevékenysége, egy-egy szerzõ pedig sokszor kimondatlanul is ráérzett a gyermekkori fellépés iskolázó jellegére. Állításunk alátámasztására a 40-es évek két színházi tudósításának egy-egy részletét közöljük. A Mult és Jelen hasábjairól idézünk: “... nem tehetjük, hogy méltó dicsérettel ne emlitsük az egyik szellemkét igen ügyesen ‘s’ oly kicsi teremtéstõl nem várt bátorsággal vivõ öt-éves kis B.Berthát, kiben mint halljuk az énekre ‘s átaljában a’ szinészetre nézve igen szép és kitûnõ tehetség csirája mutatkozik, mi hogy gondos ápolás által kifejlõdjön és a’ szinpad diszére váló gyümölcsöt teremjen, óhajtandó.”[28] Az Erdélyi Híradó is írt gyermekszínészekrõl: “Dicsérettel emlitjük a’ kis Telepi Málit is, ki Smike-ot annyi bensõséggel tudá játszani. Kedvet ‘s igyekezetet kivánunk Thalia e’ növendékének.”[29]   

Lássuk azonban a konkrét erdélyi művésziskolákat. A kezdeményezések sorában egy, a szó tág értelmében vett színésziskola az első. Az 1819-ben Kolozsváron alapított zeneiskolában egyes hangszerek mellett éneket is tanítottak, azzal a hangsúlyozott szándékkal, hogy növendékeik majdan bekapcsolódhassanak a zenés színház tevékenységébe. A tanoda tehát a képzésnek finalitást adott, amikor az elhelyezkedés lehetőséget is felvillantotta neveltjei előtt.[30]

 Az intézmény történetének egyes szakaszai akár kolozsvári színlapok  mentén is nyomon követhetőek. Az "Ének Oskola", ahogy a húszas évek színlapjai említik, 1819-ben Polz Antal igazgatása alatt nyitotta meg kapuit “mindkét nemen lévõ Gyermekek” számára, ha azok “10. esztendõn fellyül” vannak, illetve “ha irni és olvasni tudnak.”[31] A konzervatorium 1888-as évkönyvében a tanoda létrejöttérõl a következõket olvassuk: "... intézetünk a nemzeti játékszinnel csaknem egyidejüleg keletkezett, s 1819-ben, mint muzsikai egyesület alakult meg. Úgy akkor, mint késõbben, egész 1848-ig a nemzeti szinháznak kiegészitõ s nélkülözhetetlen társvállalata volt."[32] Hogy a kolozsvári színház és a zeneiskola között kezdettõl fogva szoros együttmüködés létezett, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az 1823 és 1826 között Kolozsvárra szerzõdõ Déryné a tanoda növendékei közül kiválasztotta a legtehetségesebbeket, és õket maga készítette elõ a színi pályára (Botos Karolina, Seres Trézsi, Borsos Klára, stb).[33]

A huszas évek végén azonban az iskola müködtethetõsége anyagi okokból kérdésessé válik. Érthetõ, hogy 1829-ben az “elkezdett Ének Oskola Intézet gyarapítása végett” több színlap adakozásra kéri fel a közönséget: “... felszollitja, a’ mult esztendõben némely Hazafiakból egybenállott Társaság-mellynek felügyelete alatt és költségén, a Tanuló Ifjuság esztendõ olta mostanig tanittatott-, édes Hazánknak buzgó és a’ szép müvészséget elösegélleni kiváno Fijait é Leányait a’ végett, hogy egy állandó ÉNEKOSKOLA állapithatásán segéd kezeket és hathatos pártfogásokat nyujtani méltoztassanak. Mellyet ha megnyerni az emlitett Társaságnak szerencséje lehet, azon esetben az Ének tanittatást továbbra is folytatni meg nem szünik.”[34]

Úgy tűnik, létezhettek adakozó pártfogók, mert a harmincas évektől az iskola "Muzsikai Szorgalom-Társaságként", majd "Muzsikai-Conservatoriumként" folytatta müködését, amely "fundussa gyarapítására" újból és újból zenei előadásokat hirdet meg a kolozsvári színházban.[35] A színház nemcsak helyet biztosított ezeknek a musicalis académiáknak vagyis vegyes műsorú hangversenyeknek, de színészei és a zenenövendékek között akár koprodukciókra is sor kerülhetett. A Mult és Jelen 1845. január 7-én például Haydn “Teremtés” címû oratoriumának közös színrevitelérõl tudósít: “Mult pénteken januar 3n adatott a’ kolozsvári Conservatorium által a’ nemzeti szinházban ‘a’ Teremtés’ nagy oratorium,  három szakaszban Haydn József ismeretes remekmûve. Az elõadás pontossága, a’ conservatorium fáradhatatlan munkás igazgatójának t. Ruzicska György urnak nagy becsületére vált. Éneklõk voltak Szerdahelyi (Adám), Szerdahelyi Nelli (Éva) továbbá Lukács Antónia, Havi mint árkangyalok, ‘s némely nevendékei a’ conservatoriumnak, kik közzül F.T-t és Br. P-t méltó dicsérettel emlithetjük.”[36] Az iskola kórusa többször is közremûködött színházi elõadásokon.[37]

            Mégha az énekiskola nem is kimondottan színésztanodaként fejtette ki tevékenységét, a korabeli források többször ráéreztek az intézmény pozitív szerepére a színház fejlődésében, vagyis annak zenei utánpótlást biztosító voltára. Az, a Kolozsvár című újság hasábjain az 1880-as években napvilágot látó cikksorozat, amely a hetvenes évek kolozsvári színházát mutatta be, maga is szoros összefüggést lát a kolozsvári énekes színház fejlődése a helyi zeneiskola alapítása között: “Midőn (1821ben) megnyilt az állandó szinház, aristocratákból álló fényes társaság játszta, első előadásul, Körner ’Zrinyi’-jét. Midőn (ugyancsak a huszas években) megalakult a Zene-Conservatorium Bánffy gubernator volt az uj társaság védnöke s a főrangu körökből telt ki a közreműködők nagy része... A Conservatorium (akkor még ‘Mu’sikai Társaság’) produkálta, saját tagjaival, az első operaelőadást Kolozsvártt. Szolgáltatott a szintársulatoknak mindenféle segélyt, hogy operát tarthassanak...”[38]

Miközben Kolozsváron zenekonzervatórium működik, az erdélyi színésziskola elmélete az 1841–43-as erdélyi országgyűlés körül újra felbukkan. A javaslat Vachot Imre tollából származik, s 1842. június 21-én Szózat Erdély’ nemzeti szinházának ügyében címmel az Erdélyi Híradó lapjain látott napvilágot: "A’ Magyarhonban megalapított nemz. szinháznak egyik legnagyobb hiánya: a’ szini oskola (conservatorium), melly nélkűl a’ még bölcsejében szendergő magyar szinészetnek nincs alapja, nincs éltető erejü gyökere. Erdélynek most hatalmában állna e’ hézag betöltését, eleinte bármilly kisded alakban is, jótékonyan megkezdenie, hatalmában állna a’ szini pályára hivatással biró fiatal egyéneket valódi müvészekké képeztetnie, a’ folytonos ápolás érlelő melegével egy derék szinészi sarjadékot (succrescentiát) életbe hoznia, fentartania. A’ két testvérhazában egy valami tökélyes szerkezetü szini oskola létesítéséről most még ugyan álmodni sem lehet; azonban Erdélyt jelenleg a’ legszebb alkalom hivja föl arra, miszerint bizonyos, meghatározott alapítványok utján legalább egy-két fiatal tehetség kimüveltetését eszközölné, minek üdvös hatása megbecsülhetlen értékü leendene.”[39]

Vachot finom érzékkel ismerte fel, hogy a megfelelő színészutánpótlás, voltaképpen a magyar színházi élet kontinuitása, csak egy színitanoda révén biztosítható. Az erdélyi kezdeményezés kapcsán az aktuális magyarországi színházi viszonyokra való reflektálás gyakori írói eljárás, amit más szövegek esetében is majd látni fogunk. A színészetre való veleszületett tehetséget mint a nevelés előfeltételét az 1778-as Theatral Wochenblatthoz hasonlóan Vachot is hangsúlyozza, ez az adottság azonban az erdélyi színjátszás számára csak gondos képzés révén hasznosítható. Jól átgondolt, korszerű tervezetet sejtet egy ösztöndíjalapítvány szorgalmazása. Vachot nem a színésziskolák európai modelljének meghonosítását szorgalmazza, hanem az erdélyi viszonyokhoz mérten azok helyi változataként tehetséggondozó alapítvány létrehozását javasolja. A terv, noha az országgyűlés a teljes ajánlatot elfogadta, uralkodói szentesítés miatt végül nem valósult meg.[40]

            1845-ben, tehát három évvel Vachot Imre javaslatának kudarca után, az Erdélyi Híradóban újabb cikkíró, Mártonffy Ignácz, a vándorszínészet színvonalatlansága kapcsán veti fel ismét a színésziskolák gondolatát. "...azon tanodákat odahagyott ifjaktól, kik a’ vándor szinészet arszlán életében török paradicsomot vélnek élvezhetni - miként lehessen várni, hogy szerepeiket be tanulják, midőn épen a’ tanulás szeretetlensége kergeté e’ dicsőségtelen tövises pályára. Szinésznevelő intézetek eszméje merült fel önként agyamban, melly vándor társaságoknak is volna képes alkalmasabb egyéneket nevelni, de Erdélyben még sokára jövend el ennek is országa..."[41] Ha egy szinitanoda létrehozhatóságában a szerző indulásból kételkedik, Vachottól eltérően az erdélyi színjátszás helyzetének jobbítását nem ösztöndíjalapítvány létesítésében látja, hanem műkedvelő társulatok alapításában: "Mennyivel kielégitőbb élvezetet nyujtana városi ifjuságból közczélokra alkulandó mükedvellő társulat?! Ezt egy mivelődés utján haladni akaró városka méltán várhatná erélyes ifjuságától... de ez nekem is csak szerény kegyesóhajtásom, mint idegentől illik."[42] Mártonffy a gondolatot nem fejti ki; arról, hogy a műkedvelő fiatalok tevékenységét a hivatásos színház iskolájának szánná, nem értekezik.

Kolozsváron a színház védnökségével időközben beindult egy tanoda: Havi Mihály kolozsvári társulatigazgató balettiskolája. Az 1844–1845-ös évadban az alapítás szándékát a következő szövegű falragasz jelzi: "Tisztelettel szólíttatnak fel azon t.c. szülék, akik gyermekeiket a táncművészetben alaposan taníttatni kívánják, szíveskedjenek ebbeli kívánságukat a színigazgatóságnál bejelenteni, minthogy ez a gyermekeket saját kölcségén tartott balettmester által fogja taníttatni, azon kikötés mellett, hogy a gyermekbalétekben azok részt vegyenek, melyre színi öltözeteket a színi ruhatárból kapandnak a pesti nemzeti színháznál divatozó szokás szerint.”[43]. Egy 1844. november 23-i színlapon a beiratkozásra való utolsó felhívásként pedig a következő hangzik el: "Még hétfőn délig vétetnek fel gyermekek a' táncziskolába. Értekezhetni a' színházirodájában."[44]

            Hogyan születhetett meg a kolozsvári balettiskola gondolata? Havi Mihály és Szerdahelyi igazgatása alatt a műsorrendben a zenés darabok kaptak nagyobb fontosságot.[45] Mivel pedig az operaelőadásokon gyakran került sor balettbetétekre, az igazgatóság hangsúlyt fektetett a színház keretében történő táncosképzésre. A színházi balettiskola 1844. novemberében megkezdte tehát működését. Növendékeinek színrelépésére nem egyszer a helyi lapok is reflektálnak. 1845. február 11-én a Mult és Jelen a január 31-én bemutatott Báléj táncosai között a balettiskolásokat is pozitívan méltatja "... az egymást felváltó tánczok, egy tréfás 'Pas de deux,' melyet Szombati és Kaczvinszkiné jártak, a’ Jupiter, Juno, Apolló, Diana, Merkur, Plutó ‘s több mythologiai istenek párizsi minták szerint készült öltözetei ‘s diszmenete, továbbá ezen istenek es torzalakok hangversenye, a’ chitana spanyoltáncz Szentpéteriné és Farkas Pepi által, ötös chinai furcsa táncz Kajetán tánczmester, és a’ táncziskola nevendékei által, ‘s az egész bálszemélyzettől tánczolt nagy galoppade, mind elég pontosan hajtattak-végre, ‘s mulattatok valának.”[46]

            Az 1845. február 3-án bemutatott "ismeretes bécsi némajáték (pantomime)", az Arlequin kalandjai élve halva" kapcsán táncnövendékek színpadi jelenlétéről a korabeli újságok nem, csak a színlapok beszélnek. A pantomimet Kajetán tanította be, "Az előadás meglehetős volt, t.i. a’ mennyiben itt kivihető volt; egyébiránt szinházunk avult és megrongyollott gépezetét erősen szembetüntette, valamint e’ játéknak becset adó csalódást és szemfényvesztést lehetetlenné tette. Igy többek köztt, midőn Arlequin-nek a’ házba az ablakon kellett volna bérepülni, mint Bécsben történik, itt a’ ház falára szegzett grádicson mászott-fel, ‘s úgyment-bé az ablakon.”[47]

            1845. március 1-jén néhány gyermek a Kajetán baletmester jutalomjátékaként színre kerülő "Kobold"-ban játszott. Magáról az előadásról, amely önmagát "Az ismeretes bécsi balét"-ra hivatkozva hirdette, a kritika elmarasztalóan nyilatkozott, viszont egy gyermektáncosról elismerően vélekedik: "dicsérettel emlitjük a’ kis Lázár Málvina által ügyesen és nagy pontosságal eljárt spanyol cachuchát (olv. kacsucsa)."[48]

Mint láttuk, a balettnövendékekkel Kajetán táncmester foglalkozott, aki a bécsi balettek látványosságának a helyi színház gépezetével Kolozsváron még csak nyomába sem léphetett.  Akár 1771-ben a Hoftheater igazgatósága, a kolozsváriak is maguk fizették a növendékeket oktató balett-táncost. Úgy tűnik, hogy Havi vállalkozása azonban inkább rendezői célokra kívánt gyermektáncosokat toborozni, mintsem a tánckar fokozatos utánpótlását kinevelni. Motiválta ebben a pesti divattal való lépéstartás igénye, ahogy arra annak idején 1844-ben a szülőkhöz intézett felhívásában utalt. A társulat elutazásával azonban a tánciskola is bezárta kapuit, a tanoda újraindításáról Havi együttesének Kolozsvárra való visszatérését követően nincs tudomásunk.

Meglátásunk szerint a színházak mellett működő, Haviékoz hasonló tanodák megszületésében a hivatásosnak számító társulati balettmesterek fontos szerepet játszottak. 1859. november 20-án és 27-én a Kolozsvári Színházi Közlöny hasábjain egy újabb tánciskola hirdette magát: ezúttal nem balett, hanem társastáncok oktatására: “Ferdinand szinházi tag, tisztelettel jelenti, hogy mindennemü társastánczra iskolát nyit, mint: magyar, lengyel, franczia, polka, mazurka, sat. tánczra, a tanulni óhajtók jelentsék magukat a színháznál.”[49] A nem kimondottan gyermekek tanítását felvállaló indítvány további sorsáról nincsenek ismereteink.

Nem véletlen, hogy a kolozsvári színház mellett a bécsi Mülleréhez hasonló színésziskola még az 1860-as években sem verhetett gyökeret, amikor Pest 1865-ben már  létrehozta saját tanodáját: Ha volt is állandó színház, az egyes színészek és társulatok túl nagy mobilitással rendelkeztek ahhoz, hogy mellettük egy új színésznemzedéket intézményes keretek között ki lehessen nevelni. A tudatos színészképzés intézménye különben sem bírt volna még vonzerővel az erdélyi társadalom számára. Ennek okát egy zsebkönyv lapjain gr. Bethlen Miklós 1859-ben a következőképpen fogalmazza meg: "Több oldalról hallám pengetni egy szinészi oskola felállítását, – véleményem szerint addig még sok teendő van. – Mert ugyanis ki fog a mai prózai világban ez oskolában tanulni és fáradni azért, hogy öregségére 1500 pft. évi dijt kapjon? Egy ily ember vagy bolond, vagy lángelme, mindkettő alkalmatlan egy szinháznál. – Addig, mig nincs jutalom, nincs czél és nincs verseny.”[50] A 19. század végén és a 20. század első felében tehát a kolozsvári zenekonzervatórium  továbbra is helyettesítette az erdélyi színitanodát, egy állandó színésziskola csupán ennek utóda, a Magyar Zene- és Színművészeti Főiskola megszületésével jöhetett létre Erdélyben.

IRODALOM

Bessenyei György: Delfén. Bécs 1772.

Blümml, Emil Karl - Gugitz, Gustav: Alt-Wiener Thespiskarren. Die Frühzeit der Wiener Vorstadtbühnen. Wien 1925.

Darvay Nagy Adrienne: A kolozsvári nemzeti színház. (1821. március 12.-1919. szeptember 30.) In: Kántor Lajos–Kötő József–Visky András szerk.: Kolozsvár magyar színháza 1792-1992. Kolozsvár 1992.

Dieke, Gertraude: Die Blütezeit des Kindertheaters. Ein Beitrag zur Theatergeschichte des 18. und beginnenden 19. Jahrhunderts. Emsdetten 1934.

Erdélyi Híradó. Kolzsvár 1842. 1845.

Kolozsvári Színlapok. OSZK Színlapgyûjteménye. 1829. május 22.

                                                                       1833. március 13.

                                                                       1844. november 23.

                                                                       1845. január 3.

Kolozsvár.  41. szám. Kolozsvár 1889.

Kolozsvári Színházi Közlöny. Kolozsvár 1859.

Kosch, Wilhelm (szerk).: Deutsches Theater-Lexikon. Biographisches und bibliographisches Handbuch. 2. kötet. Klagenfurt, Wien 1960.

Lakatos István: A kolozsvári magyar zenés színpad. (1792-1973). Bukarest 1977.

Magyaróssy Gyula  (szerk): A kolozsvári Zene-Conservatorium évkönyve az 1888. évről. Kolozsvár 1889.

Müller, J.H.F.: Abschied von der K.K. Hof- und Nationalbühne. Wien. 1802.

Mult és Jelen. Erdélyi Hirlap. Kolzsvár 1844. 1845.

Tar Gabriella-Nóra: Gyermek a felvilágosodás és reformkor erdélyi színpadain. In: Egyed Emese (szerk): Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában. Kolozsvár 2002.

Theatral Wochenblatt. Für das Jahr 1778. Hermannstadt.

Wellmann Nóra (szerk): Színházi hírek 1780-1803. Budapest 1972.

Winkler, Gerhard: Das Wiener Ballett von Noverre bis Fanny Elszer.  Ein Beitrag zur Wiener Ballettgeschichte. Diss. Wien 1967.

© Tar Gabriella-Nóra, 2002