Kilián István

A régi magyar dráma és színház történetének kutatása 1979-től Magyarországon

A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében 1979-ben belső és külső munkatársak közreműködésével új kutatási tervet indítottak el. A magyar dráma múltját eddig módszeresen senki nem kutatta, s a korábbi jóindulatú kezdeményezések a várható munka mérhetetlen nagysága miatt leálltak. Az első közlemények 1895 táján jelentek meg, s ugyanakkor látott napvilágot nagyon sok iskolatörténeti dolgozat is, amelyekben a színjátszást nem lehetett kihagyni.[1] A második fázisban a XX. század első évtizedeiben Alszeghy Zsolt és tanítványai kezdtek a témában kutatni, s ennek eredményeként megjelent Alszeghy Zsolt régi magyar dráma-kiadása, valamint a jezsuita és piarista drámák címjegyzéke.[2] A harmadik fázisban (1960) Kardos Tibor és Dömötör Tekla megjelentették az akkor ismert valamennyi, XVI-XVII. századi magyar nyelvű drámát.[3] S 1979-ben a kutatást folytató, elkezdő munkacsoport két könyvsorozat indítását vette tervbe.[4] Az egyik sorozatban kiadják a XVI-XVIII. századig bezárólag a régi magyar színházra, színjátékra, drámára vonatkozó forrásokat és azok bibliográfiáját.[5] A másik sorozatban a XVIII. században írt, előadásra szánt magyar nyelvű drámákat jelentették meg.[6]

A jelzett munkacsoport előbb csak néhány taggal indult: Staud Géza, Varga Imre és Kilián István vettek részt a tényleges munkában. Közösen tisztázták a színjáték fogalmát. Később a csoport fiatal kutatókkal bővült. Így bekapcsolódott a gyűjtő, rendszerező, szerkesztő és sajtó alá rendező munkába Czibula Katalin, Demeter Júlia és Pintér Márta Zsuzsanna is. Ismeretes, hogy főleg jezsuita és minorita iskolákban, nagyböjtben vagy csak nagypénteken látványos, jelmezes flagelláns körmeneteket rendeztek, amelyen a hívek közül többen, például a ferenceseknél a harmadrendiek magukat ostorozva vonultak végig a városon. Néhány diákot és leányt Jézus korabeli jelmezekbe öltöztették, s a leányok közül legalább hárman Mária, Mária Magdolna és Veronika szerepében korabeli jelmezben haladtak a menetben. A körmeneten a hívek részt vettek, mások pedig olykor megdöbbenve figyelték a Jézus szenvedésére ilyen formán emlékeztető felvonulást.[7] Ez a jelmezes processió a szereplők megszólalása nélkül válthatott ki bűnbánatot, s a szervezőknek éppen ez volt a céljuk. Színjáték-e ez? Nyilván az, de nem dráma, máshol, Csíksomlyón a Jézus szenvedéstörténetét ugyancsak jelmezben adták elő, itt azonban a szerzők által írt szöveggel, azaz a misztériumdrámával is kívántak hatni a megjelentekre. Tehát a magyarországi színjátszás adattárának összeállításához minden teátrális bemutatót, alkalmat, liturgikus aktust jegyzékbe veszünk, a szövegkiadásba pedig csak a drámaszövegek kerülhetnek.

Eddig magyarországi, szlovákiai, romániai kollégák segítségével az iskolákat fenntartó felekezetek és szerzetesrendek szerint kiadtunk valamennyi általunk ismert forrást, s megjelentettük a protestáns, a jezsuita, a minorita a katolikus papneveldékben és királyi katolikus gimnáziumokban, a XVIII. században előadott drámákat.[8] Valamivel még adósok vagyunk. Nem jelentek még meg a piarista és a ferences iskolákban előadott drámák. Különösképpen előadásunk tárgya szempontjából a ferences drámák jelentenek meglehetősen nagy feladatot. Mintegy kétszáz új drámaszöveggel gazdagodott a magyar irodalomtörténet, s ezek segítségével most már nyomon lehet követni a magyarországi Plautus- és Molière-recepció útját. Természetes, hogy munkánk után nemcsak a profán színjátszás történetéről szóló ismereteink gyarapodtak, hanem a vallásos színjátékról is sokkal többet tudunk, mint eddig. Az eddig hallottakból sejthető, hogy Magyarországon ezeket az újonnan közreadott drámákat felekezeti és szerzetesrendi bontásban adtuk ki.

Ezzel a kutató, feldolgozó munkával párhuzamosan megkezdtük a felekezetek dráma és színháztörténeti tevékenységével kapcsolatos monográfiák írását. Megjelentek eddig a minorita, a ferences, a protestáns és a piarista színjátékok történeti monográfiái, a román dráma kezdeteit dokumentáló kiadvány vagy a csíksomlyói ferenceseknek kiváló forrást jelentő kai-horvát szenvedéstörténeti misztériumjáték.[9] Újdonság a következő, s művészettörténeti szempontból is értékes az alább idézett kötet, amelynek megjelentetésére sorozaton kívül az Enciklopédia Kiadó vállalkozott. A soproni jezsuita díszlettervek kiadásához az előszót a neves olasz műtörténész, Marcello Fagiolo, a bevezető tanulmányokat Knapp Éva és Kilián István, az ikonográfiai leírást pedig Bárdi Terézia készítette. Az 1999-ben megjelent kötet a frankfurti nemzetközi könyv-kiállításon díjat nyert.[10]

Végül még egy sorozatról kell említést tennem. Három évenként rendezünk Egerben dráma és színháztörténeti konferenciát. Ezeken irodalom-, dráma-, színház-, scenika-, művészet- és zenetörténészek, etnográfusok vizsgálják a régi magyar színház és dráma újonnan felmerülő kérdéseit. Tanácskozásainkról kötetet adunk ki. Négy konferenciakötetet jelentettünk meg eddig, s ezekben összesen 101 előadásnak a szövege jelent meg.[11] Örvendetes, hogy az utóbbi három konferenciánkon már a szakma kiváló külföldi képviselői is megjelennek. Sárközi Péter, Szabó Ferenc, Franchi, Cinzia, Cecilia Pilo-Boyl Rómából, Valentin, Jean-Marie Parisból, Breuer Dieter Aachenből, Griffin, Nigel Manchesterből, Kadulska, Irena Gdanskból, Ladislav Kačic, Polákova, Štefánia Pozsonyból, Meier, Hans Jakob Leipzigből, Amedeo di Francesco, Arianna Quarantotto Nápolyból, Egyed Emese Kolozsvárról vettek részt és tartottak is előadásokat konferenciáinkon. Magyarországról az egyetemek mellett az MTA Irodalomtudományi, Zenetudományi, Művészettörténeti, és Néprajzi Intézeteinek munkatársai tartottak előadásokat. S végül még egy kötetet kell megemlítenem. Az adattárak és szövegkiadások megjelenése után örvendetesen gyarapodtak a XVII-XVIII. századi színjátékról és drámáról készült tanulmányok. Ebben a hatalmas anyagban már eligazodni lehetetlen volt, éppen ezért meg kellett jelentetnünk egy drámatörténeti bibliográfiát, amely mindannyiunknak segítséget jelent a nagy anyag közötti eligazodásban.[12]

Úgy érzem, hogy e két évtized alatt a munkacsoport óriási munkát végzett. A csoportban jelenleg én vagyok a legöregebb, nagyon szeretném legalább a szövegsorozatot és az adatsorozatot befejezettnek látni, hogy az utánam jövők újabb és újabb monográfiáikkal gazdagítsák az eddig szegényesnek tartott, régi magyar színházunk és drámáink történetét.

Néhány kiadványunk: